True Blood

Még pislákoltak Dallas fényei a szürkületi órák utolsó harmadán. Az ég acélkék színárnyalatban úszott. A Nap első sugara még álmodott. Valahol a horizonttól távol várta az ébredést.

- Én sajnálom – szólaltam meg zavartan, hol magam elé meredve, hol fürkészve az arcokat körülöttem - Elnézést kérek a károkért, amelyet okoztam. Az elveszettekért, vámpírokért, élőkért. Megfizetek, esküszöm.

Ezek voltak beosztottaimhoz és az összegyűltekhez a legutolsó szavaim. Hamar elpárologtam a modern bútorokkal felszerelt irodaszerű helységéből, s a Hotel Carmilla tetején, keletnek fordulva vártam egy pillanatra. Készültem eldobni valamit, ami mindannyiunk számára a legfontosabb. A pillanat a sorsdöntő randevú, a Nap káprázatával való találkozás. Átgondoltam, a döntés komoly volt. Megváltoztathatatlan, és örökre szóló.

Hanna Railio 1990-ben születtem, angol szakos hallgató vagyok Szombathelyen. Írónak készülök, az újságírás pedig ugyanúgy a terveim közt  van.  Elég régóta írok, eleinte autósportokkal foglalkozó cikkeket publikáltam egy F1-es weboldalra, az utóbbi időben azonban magával ragadott egy egészen más terület, amit szépirodalomnak hívunk. Egyébiránt világéletemben imádtam levezetni a bennem felébredő gondolatokat, mert jóleső érzéssel töltött el kiadni magamból mindazt, ami megfogalmazódik a fejemben.  Ennek az angol címmel ellátott novellának (I Will Rise Up) az elkészítése a céljaim között volt, amióta megismerhettem Godric karakterét. Meg szerettem volna örökíteni a pillanatot, a saját szavaimmal, Godric szemszögéből. Nem azért, hogy mások elismerjék, nem azért, hogy bármit is várjak érte az élettől, egyszerűen csak, hogy kiadjam magamból. Hogy hol is kezdődött a sorozat és Godric iránti szeretetet? Nos, keresgélésem során egészen véletlenül fedeztem fel egy internetes lapon Godric legeslegutolsó jelenetét, s elég volt belepillantanom, elég volt hallanom az elhangzott gondolatait, a karaktere, és Allan Hyde azon nyomban lenyűgözött.   Becsülöm benne az emberségességét, az áldozatkészségét, a tapasztalatait, és azt, hogy a vámpíri érzéketlen énjéből egy szerethető, igenis érezni tudó lény lett. Noha nem egy valós személy, attól még igenis lehet példakép.

Rengeteg dolog megvilágosodott bennem azon a hajnalon. Letisztázódtak az elveimhez kapcsolódó kérdések. Felgyülemlett gondolatok nyomasztottak, amelyek összekovácsolódtak bennem az évszázadok során. Szikrájuk fokozatosan kipattant. Eleinte külön lángnyelvekből álltak, terjedésükkor nem keresztezve egymást. Idővel aztán egybeforrtak, s most itt állok e bennem tomboló tűzzel, mely ugyan csak a képzelet, de percek kérdése csupán, hogy mindez valósággá váljon. Megváltoztam. Kezdem elveszíteni a fonalat, nem találom a helyem. A Nap Egyháza ügy is csak egyvalami volt. Egyetlen ürügy, de ahhoz, hogy lezárja a befejezetlent, bőven elegendő. Gondterhelt lelkem sóhajtva vette tudomásul, hogy kitartásom medre kiszáradt rég. Habár a tisztségemet feladtam, az Amerikai Vámpír Liga joggal fordult ellenem. Meg akartak fosztani a vámpír sheriff szerepétől, mert hibát követtem el. Végül önként adtam fel a posztot, amely a II. világháború óta megilletett. Így tartottam tisztességesnek. Tudtam, hogy most már a legkevésbé számít.

Ahogyan elmerengtem a pirkadat hallgatagságában, belső nyugalmamat egy ismerős illat közeledése törte fel. Egy arc, mely fel-feldereng, egy térdre boruló, hű alak. Látom magam előtt akkor is, ha nincs velem, érzem a mélyről fakadó szeretetét, mely nyugodt, és őszinte. Beugrik egy emlék, mely megörökít egy pillanatot, ami végig elkísér. A rekedtes hang, mely 930-ban érintett meg először. Egy vágásokkal teli, vértől áztatott letört pillantáshoz tartozott, s csak ennyit kérdezett: „Te vagy a Halál?” Feleletem: „Én vagyok” oly némán hangzott el. Átmenet volt a megszólalás, s a csönd nyugodt megtörése között.

- De te csak egy gyermek vagy – nyöszörögte ő. Halálos sebeitől sajgó fájdalmában épphogy kifért a torkán. Ereje fogytán volt.
- Nem – meresztettem rá ragyogó szemeimet, felvont szemöldökkel, mialatt ő elhullt embereiért keseregve emésztette magát. Szívét az élet repedései sok ezer darabra zúzták. Dicsőítettem. A tűz pislákolásának törhetetlenségével ellentétben Eric életének lángjai kialvadóban voltak. Ez a puszta emberélet. A számára újjáalakuló világ gondolata kiforralt tervekkel karöltve éledezett bennem.
- Láttalak múlt éjjel a harcmezőn. Soha senkit nem láttam úgy küzdeni, mint Te – az emberférfi rátermettsége, becsülendő harcmodora ámulatba ejtett. Homloka verejtékezett, szavai fokozatosan elhalkultak. Tompultak az éj lesújtó némaságában.
- Ha tehetném, leküzdenélek - tehetetlensége megingatta, megrendítette a halál koromszínű ködének közelgő leszállta.
- Tudom – különös módon elvigyorodtam. A földön fekvő, meggyötört lélek lankadatlan hozzáállását tisztelettel szemléltem – Ez gyönyörű – becsben tartandó. Halhatatlanságot érdemel. A viking szellemét átjárta a lét tükrétől való elfordulás, a gondolat, mely időnként az én lelkivilágomba is beleolvad.
- Mire vársz? – faggatott – Ölj meg! – Azt vallotta, számára a feloldozás a megsemmisülés rejtekében hordoztatott. Holott én egészen másként vélekedtem. Hittem a halhatatlanság gyógyító erejében, s nem elszakítva a világtól, fel szerettem volna ruházni valamivel. Szebbel, jobbal, egy olyan ajándékkal, melyet a kezedben megszorítva élete fája soha ki nem pusztul.
- Lennél a társa a Halálnak? – a Halálnak, kinek szimbóluma most szerénységemben lappang – Bejárnád velem a világot, a sötétségen át? Megtanítalak mindenre, amit tudok. Az apád, a fivéred, és a gyermeked leszek.
- Mibe kerül ez nekem? – sóhajtozott lassuló szívdobbanásai közepette. A tűz narancssárgás, vöröses fényében megcsillanó szempár elhomályosult.
- Amit a legjobban szeretsz – suttogtam sejtelmesen – Élet.
- Élet… - e felbecsülhetetlen érték megnevezése volt a legutolsó, emberként kilehelt szava. Kitépve belőle, kitüntettem egy ennél is elbírálhatatlanabbal.

S e pillanat elepeszt, ha arra gondolok, hogy cserbenhagyom őt. Ezer esztendő múlt, füstté párologva, ránk hagyva emlékek végtelenét, és ez az éjszaka napról napra fel-felréved. Bennem létezik, oly tisztán, mint amilyen megfoghatatlan az a láthatatlan szál, mely bennünket egybeforraszt. Eric Northman és én mára már szavak nélkül is megértettük egymást. Egyből tudta, hogy mire gondolok, amikor a tetőre indultam. Számíthattam rá, hogy követni fog, s abban is biztos voltam, hogy megpróbál majd lebeszélni, megakadályozni, hogy a halál szörnyetege közénk férkőzhessen. Rengeteget jelentek neki, s a búcsú hatalmas megpróbáltatással jár.

- 2000 év elég volt! – vetettem oda, talán kicsit meggyötörtebben. Elvártam, hogy tartsa tiszteletben. Rezzenéstelen arccal tűrtem a dühkiáltásait, végig keletre pillantva, nem tekintgetve rá.
- Ezt nem fogadom el! – válaszolta, el-elcsuklón – Ez őrület!
- Létezésünk őrület – vágtam rá végül, szinte azonnal – Mi nem ide tartozunk.

Suttogásszerű hangomban végtelen és érthetetlen volt a higgadtság, a beletörődés. Hidegvérrel viseltem a tiltakozását, elnéztem az összes szemrehányást. Megértette velem a tapasztalat.

Közben Sookie Stackhouse is megjelent. Halk léptekkel, csendesen ballagott fel a tetőre vezető lépcsősor összecsavarozott vasszerkezetén. Ő volt az a különleges adottságokkal rendelkező lány, akit utánam küldött Dallasba a fiam, hogy megtaláljon a segítségével. Jóllehet, mondanivalók tömkelege sújtotta, a lány szótlanul félrehúzódott. Heves beszélgetésünk belé fojtotta a gondolatokat.

- De itt vagyunk! – Gyermekem már-már hisztérikusan ellenkezett velem. Le akart beszélni, anélkül, hogy tiszteletben tartotta volna a döntésemet.
- Ez nem helyes - léptem közelebb hozzá, s ugyanazzal a belenyugvó suttogással közöltem:
- Helytelenül cselekszünk.

Ironikus meglátás, pont egy vámpírtól. Tényleg átlényegült a gondolkodásom. Nem hiába, az évezredek megtanítottak a dolgok más szemszögből való megközelítésére. Ez késztetett áldozatra, s jóllehet valahol mindenki fél a haláltól, a feltörekvő vágy - evezni a megsemmisülés féktelen tengerében - leküzdötte bennem az aggályokat. A sötét éjszakák komorsága helyett a napfény lett a megváltó erőm. Szövetségesem, ami elvezet a célig. Eric persze óvni akart.

- Azt tanítottad, nincs jó és rossz, csak fennmaradás, vagy halál! – kiáltotta kétségbeesve. Most először hagytam, hogy a szemeimbe pillantson.
- Mint kiderült, hazudtam – feleltem kiforrottsággal. Tudtam, hogy én cselekszem helyesen, még ha ezzel a fiamnak fájdalmat is okozok. Felelősséget vállaltam, és kötelességem jóvátenni az elkövetett hibákat. Döntésemnek megalapozottságát mi sem bizonyította, minthogy elégedett voltam. Arcomon mindvégig félmosoly húzódott. Fel voltam készülve. Vártam a hajnali fényt, mely most nem egy új kezdet. Akartam a Nap legelső sugarát. Vágytam rá, hogy érezzem a perzselő hatását. Megelégeltem a hosszú életet.
- Erőszakkal is életben tartalak! – fakadt ki Eric, a rendíthetetlenségem hallatán. Minthogyha abban a minutumban kezdett volna igazán letisztulni benne.

Úrrá lett rajta a bánat, és a legvégső pillanatokig harcolni akart.

- Még ha tehetnéd is - kis szünet következett - miért volnál oly kegyetlen?

A szürkület egyre távolodott, előrebocsátva a legvégső mozzanatot, amit megejtek ebben az elromlott világban. Törhetetlen vasakaratomnak Eric szenvedései sem szabtak határt. Hangom a megtestesült csöndesség. Sem egy lepergő könnycsepp, sem egy indulatos szó.

- Godric, gör det inte! (Ne tedd ezt, Godric!) - nem volnék hiteles, ha azt mondanám, a kőkemény sheriffben akkor, ott a teljes világ cölöpjei düledeztek romokba.  Mert azt a szívmardosó szúrást, mely érzelmileg belényilallt, nem lehet szavakba önteni.
- Vi har haft århundraden av kärlek och tillit till varandra (Évszázadnyi hűség, és szeretet van közöttünk) – befogadva szavaimat, térdre omlott, és zokogva fohászkodott hozzám a fogadott gyermekem.
- Å snälla Godric… (Könyörgöm, Godric…) – Vérkönnyeit elhullatva keservesen rimánkodott.
- Fader, broder, son (Apám, fivérem, gyermekem) engedj el! – kérleltem őt meg-megpihenve a gondolatok sokaságában, teret árasztva Eric törhetetlen fájdalmának, mely vehemensebb könnyhullatásban teljesedett ki.
- Nem hagylak egyedül meghalni – emelte rám lassan a tekintetét, mélyeket lélegezve, hogy kilehelhesse a gondolatát. Halt volna énvelem, hogy tovább vándoroljunk együtt a sötétségen túl. Most nem a tűztől, hanem a bizalomtól csillant fel az a szempár. S nem a haláltól, hanem a könnyektől lepte el a homály. Egy darabig még láttam benne a sziporkázó reményt. Társtalanul lopódzott a búbánata mögött. „Mondd, hogy veled tarthatok, mondd, hogy a sorsunk átalakítható.” Elismerem, hogy gyötrődés, ezzel szemben muszáj voltam lekötelezni őt.
- De igen, hagysz – bánatát a legféltőbb szeretetem és nyugalmam ölelte körül. A maradandó rokonszenv, a végeláthatatlan bölcsesség, élettapasztalat mind támaszul szolgált. Kérdések és feleletek marasztalták egymást, ahol a pillantásunk találkozott. Én arra ösztönöztem, maradjon erős, míg ő visszatartott, ne hagyjam el így. Ő mély tiszteletet táplált felém, miközben én büszke voltam rá. Végigsimítottam a nyakát, majd gyengéden a vállára helyeztem a kezem.
- Mint térítőd, megparancsolom – Le kellett törnöm a bizakodást.

Eric a legtisztább lélek volt, akit valaha ismertem. Magányosság gyötörte, elhagyatottságot érzett, lelke megüresedett a pillanatok tükrében. Mardosta a csalódottság, kínozta az elválás érzése. Meg akart óvni a világosságtól, hogy életben tartson, és küzdjön velem. Gátolni akart a döntésemben, mert hű ragaszkodása erősebb a természet olykor háborgó erejénél. Hallgatnom kellett volna a szavaira, helyette elkergettem őt. Eltaszítottam, hogy az emlékeivel karöltve kétségbeesetten elmeneküljön. Mindez a bennünket összetartó szeretetnek szólt. Nem löktem el, hanem oltalmaztam. Szüksége volt az életre, meg kellett tanulnia függetlenedni, hogy nélkülem, a megalkotója nélkül is helytálljon valahogy. Boldogulnia kell, megállva a saját lábán, letépve gyengeségeinek láncait, áttörve a falakat, melyek gyengeségben tartják.

Fájdalmas lassúsággal emelkedett fel a térdeiről, rám tapasztva a vérző szemeit, megkeseredett arcát. Pillantásunk mélyen összeért, örökre egymás szívébe ivódott. Egymás tükrei voltunk. Túl megindító e perc ahhoz, hogy megörökíthető legyen. Néma csend volt, mégis elhangzottak szavak. Tekintetünk volt az üzenethordozó. S immáron a kimondatlan gondolatok végtelen időkre szólnak. Lassan-lassan hátrált, s hátat fordítva a múlt emlékeinek, megfordulva, lehajtott fővel hagyta el a tetőt. Utoljára láttam a fiamat. Utoljára szemlélhettem meg a földön azt a vámpírt, kit 1000 esztendőn át nem eresztettem el.

Üresen bámészkodtam keletre, nem is figyeltem Eric tovahaladó, bús alakját. Meghallottam Sookie ígéretét:

- Vele maradok, tart ameddig tart. 
- Nem tart sokáig az én koromban – szólaltam meg merészen, ám mégis megremegett a hangom az izgalomtól. Tajtékzott a láz, hogy milyen lesz majd, amikor életem pillérei lángokban állnak. S hogy mi követi ezt az életet, mi vár odaát, nem igazán ismerem. Ezen még sohasem gondolkodtam el, és valljuk be, ha meg is tettem volna, akkor sem részesednék pontos válaszban, mivelhogy számunkra ismeretlen. Elméláztam rajt, mert foglalkoztatott a kérdés, Sookie viszont szerfelett szorongott.
- Nem volt okos húzás a Nap Egyháza ügy – jelentette ki alig hallhatóan.
- Tudom – bólogattam gondterhelten - Azt hittem, sikerül mindent megoldani, de én már nem vámpírként gondolkodom.
- Hiszel te Istenben? – fordultam végül a nyugtalankodó Sookie felé, miközben az ég alján sötét felhőfoszlányok kúsztak. Egyre-másra világosodott.
- Igen- mondta meggyőzően, tele bizalommal a hangjában a természetfeletti lény megléte iránt.
- Ha valóban létezik, hogy fog megbüntetni? –elismerem, hogy a megválaszolhatatlanról faggattam őt. Csakhogy vannak pillanatok, melyek során ez a fajta kíváncsiság utat tör magának.
- Isten nem büntet, hanem megbocsát – ha ez valóban igaz, nem létezik égi bosszú a lány közelítésmódja szerint.
- Nem érdemlem meg - ráztam a fejem - De reménykedem benne.
- Azt tesszük mindannyian - biztosított róla Sookie. Végül is, ki ne gondolná hasonlóképp?
- Vigyázol majd rá? Eric-re - faggattam a lányt. Komolyan eltűnődtem azon, hogy mi lesz majd nélkülem a fiammal, teremtményemmel. Eltépelődtem, hogy miként fogja viselni az elkövetkezendő időszakot, hogy éli túl a fájdalmakat. Bíztam Sookie-ban, hogy ő esetleg valamilyen szinten a gondját viseli, vigyázni fog rá. Éreztem a reményemet miszerint törődik majd a fiammal, ellenben őt sajnos eltántorította Eric kőszívűsége. Nem ismerte őt igazán.
- Nem vagyok benne biztos – válaszolta - Tudod, hogy milyen.
   Nagyobb szúrás volt ezt meghallani, mint amilyennek elképzelem a Nap égetését. Nem maradhat Eric egyedül. Törődő lélek ölelése nélkül. Bántott a színtiszta tudat, hogy gyermekem ezekben a percekben minden támogatást elveszít. Muszáj valahogy boldogulnia.
- Az is az én hibám – mosolyogtam nyugodalmasan. Én felelek az önzéséért. Bár jómagam sem voltam mindig bölcs és diplomatikus.
- Nem hiszem – cáfolt meg a lány - Eric túl magának való – felelte magabiztosan. Holott, a kezdetekkor az én jellememben is megmutatkozott ez a tulajdonság. Gyilkoltam, nem kímélve halandót, kizárva az érzelmeket, mondván, hogy "egy vámpír nincs kiszolgáltatva az érzelmeinek. Pusztán uralkodik felettük."

Eric elmosódó arcvonásaiban elmerülve, átadva magamat régmúltunk legszebb emlékeinek, komoly arccal tettem meg a fordulatot kelet irányába, a fény, a hamarosan előtűnő világosság felé. Közeledett a horizonthoz a Nap, jelét a szürkület lebomlása, az égbolt aljának aranysárgás halványodása hozta hírül. Higgadt voltam, és éreztem, ahogyan melegség önt el. A beteljesülés boldogsága.

- Nagyon félsz? – kérdezte Sookie reszketve, akár a nyárfalevél, mely a szélben táncol.
- Nem… Nem… Örvendezem – suttogtam boldogan.
- De a fájdalom… - minthogyha nyeldeste volna a hulló könnyeket.
- Én égni akarok! - olyan magabiztossággal, és boldogsággal lelkendeztem, amelyben nem volt mit kételkedni. Nevetve suttogtam, felvonva a szemöldökömet, akár egy értetlenkedő lélek, aki nem fogja fel, miért olyan döbbenetes az, hogy menni akar. Számomra természetes volt, hogy le kell zárnom. Vágy volt. Cél, akarat, mely hívogat. Felelős vagyok, bűntudat van bennem. Hiba volt létezni ebben a formában. S most végre valóra válhat az álmom. Nincs ennél szebb.
- De hát... Én helyetted is félek... - szepegett Sookie. Kifakadt belőle a sírás. Ő nem is volt vérivó, mégis itt van, hogy vigyázza életem legutolsó másodperceit. Én voltam ledöbbenve, csodálkozva figyeltem. Hihetetlen, hogy a végtelennek tűnő életben még mindig van valami, ami képes bennem ilyen érzésvilágot produkálni.
- Egy élő van mellettem, amikor eljön a vég… és emberi könnyek. 2000 év után még ér meglepetés - elvigyorodtam a megilletődöttségtől. Egyértelműen arcomra volt írva a hüledezés.
 - Mégis van Isten.

Rövid út vezet "haza" az örök nyugalomba. Távolinak tűnik, de csak pillanatok kérdése. Lezárul az Eric számára nyitott fejezet. Lapjai őszinték voltak, és különlegesek. Több volt, mint egyszerű barát. Ő törődött a legtöbbet velem. A fiammá fogadtam, lelki társak voltunk, fivérekként harcoltunk sorsunk kegyetlenségei ellen. Ő keresett fel, midőn az életemet feláldozva elfogattam magam, és odaajánlkoztam a Nap Egyházának. Képes lett volna az életével fizetni, belemenni helyettem az általam kötött egyezség végrehajtásába. 1000 esztendőt éltünk meg együtt, benne nyugszanak a közös emlékeink. E hosszú idősík megannyi szikrát rejt, melyeket pillanatoknak hívunk. A pillanatok lehetnek örömmel fűszerezettek - ezekből számomra alig jutott -, s lehetnek borzalmasak, amikből kertelés nélkül alig volt részem. Reméltem, hogy Ericnek jobb helye lesz a világban, mint ahogyan én is boldogabb leszek odafönn.

S 2000 év? Végeláthatatlan idő. Nem alaptalan, hogy belefáradtam. Menni készülök. Tisztán, őszintén, egyszerű akaratból, nem a megfutamodás hajt. Könyörületet remélek, rendületlenül, mert szemeimnek elszánt tükrében bűntudat lapul. Túlontúl emberi voltam, emberségességgel. Fontosnak tartottam az igazságot, úgy véltem, minden egyes lénynek – embereknek és vámpíroknak egyaránt - joga van a léthez, az élethez tartozó fogalmak megtapasztalásához. Ha nem ma, akkor holnap, vagy holnapután. Mi értelme halogatni, amikor úgyis meg kell történnie. Nem húzhatom tovább. Így is messzire szaladtam.

Érzem, ahogyan Eric megragadja a kezem, s elrángat a fényről, mely egyre hívogat, a nevemet szólítja. 15 éves korom óta nem láthattam a napfényt. El is felejtettem, mi az, hogy nappali világosság. Most legalább alkalmam nyílik rá, utoljára az életben, hogy megláthassam. Én, a gyermeteg arcú fiú, ki oly fiatalnak látszik, a társadalom alakjainál mégis jóval öregebb, most ott álltam az ártatlanság hófehér színébe burkolózva, ingemen át melengetett a közeledő halál. Kezem mintha még a mellettem roskadozó Eric vállán volna, úgy álldogáltam féloldalasan, Sookie felé fordulva. Aztán a horizont vonalának halványpirosas homlokán felderengtek a tündöklő ragyogás ráncai. A tűzgömb karjai kinyúltak, hogy megérintsenek. Minthogyha valóban magához szólított volna. "Godric, gyere velem. Elviszlek a fényességbe, ott majd boldog leszel. Egy megbocsátásokkal és békességgel teli, szebb jövő vár rád." Figyelmemet hallgatag mondanivalójára irányítva, elindultam felé. Életem legutolsó lépteit leróttam özönlő sodrában. Vakító lepellé formálódott az égbolt, míg ingemnek gombjait lassacskán kioldottam, káprázatos fátyla körém fonódott. Minthogyha a lánggolyó ki akarna törni, ölelése úgy gőzölgött az ég teteje felé.

- Isten veled, Godric - hallatszott egy szipogó, akadozó női hang a hátam mögül. Sookie, akit oly sokszor megmentettem. Nem múló zokogásával tán a lélegzetét is visszafojtotta.

Most megújultam. Valami egészen más lettem. Életem egy gyönyörű lángcsóvává vált, melynek vakító kék káprázatában elveszve egy új kezdet, új világ megannyi csodája vár.

© Hanna Railio