Volt egyszer egy bérgyilkoslány

A bérgyilkosként dolgozó gyerek sem jelenti a spanyolviasz feltalálását, hiszen Natalie Portmant is így ismertük meg Luc Besson Leon, a profijában annak idején. A Hanna – Gyilkos természet tehát sok helyről kölcsönzi ötleteit, de az apró különbségek miatt mégis egészen másfajta élményt kínál, mint társai.

Kezdjük rögtön a The Chemical Brothers intenzív, mégis varázslatos és teljesen egyedi filmzenéjével, ami már önmagában elég ahhoz, hogy egy másik világba kerüljünk. Folytassuk Alwin W. Kuchler operatőr képeivel, aki mindig eléri, hogy minden elénk táruló dologra úgy csodálkozzunk rá, mintha életünkben először látnánk hasonlót.

A gyermeki nézőpont adja leginkább a Hanna – Gyilkos természet báját, ugyanis ezt a látásmódot egy akciófilmben még nem volt alkalmunk megszokni. Márpedig ha akcióra kerül sor, a film meglehetősen brutális és kíméletlen. Annak ellenére, hogy a lányt üldöző bérgyilkosok maguk is meseszerűen eltúlzott figurák, amikor gyilkosságra kerül sor, az mindig véres és mély nyomot hagy bennünk. Így kell modern akciófilmet rendezni.

Az egészben az a legérthetetlenebb, hogy a filmet az a Joe Wright hozta tető alá, akinek olyan mozikat köszönhetünk, mint a Büszkeség és balítélet vagy a Vágy és vezeklés című kosztümös szerelmi drámák. A Hannát össze se lehet hasonlítani a fenti művekkel, annyira különbözik tőlük, persze azt leszámítva, hogy ezúttal is míves, minden ízében kidolgozott, gyönyörű képekkel operáló mozival van dolgunk. Egészen varázslatos a filmvégi nagy leszámoláshoz a hátteret biztosító lepukkant vidámpark, vagy a nyitányban látható hófödte erdőség.

Amikor az erdőben az apjával sok-sok éven át bujkáló tinilány kijön a rengetegből, minden felkészülés és felkészítés ellenére rácsodálkozik a világra, amivel találkozik. Megriad a megcsörrenő telefontól, ámulva bámul a tévéadásokra és megretten attól, amikor egy nála alig idősebb fiú meg akarja csókolni. Mindez rendkívül hiteles, és ez a rendezőn kívül elsősorban Saoirse Ronan érdeme. A lány olyan éretten játszik, ami csak a legnagyobb gyerekszínészek sajátja, és nagy tétben mernénk arra fogadni, hogy ő nem jut majd Macaulay Culkin és a többi elfeledett gyereksztár sorsára. Éppen a film főgenyáját alakító Cate Blanchettre hasonlít leginkább. Olyan az arca, hogy bármikor tud teljesen átlagos, de akár lenyűgözően szép is lenni, és az ilyesmi nem hátrány, ha az ember lánya hollywoodi karrierre készül.

Ugyan a Hanna – Gyilkos természetért nem kapott Oscar-jelölést, mint anno a Vágy és vezeklésért, de ez valószínűleg csak annak köszönhető, hogy az Akadémiát ezúttal már nem érte meglepetésként, hogy egy gyerekszínész ilyen árnyalt alakításra képes. A Hanna – Gyilkos természet a tavalyi moziév egyik legeredetibb, legmesésebb gyöngyszeme, ami legalább annyi szépséget és drámát biztosít a nézője számára, mint akcióban gazdag pillanatot. 5/5 csont nélkül.