Vissza a múltba

Az 1931-es Drakula másodvirágzást hozott a Universal szörnyeinek. Ezek az alacsony költségvetésű, futószalagon készített, alig egy órás darabok kitermelték a saját sztárjaikat: Lugosi Béla mellett a Frankenstein teremtményét megformáló Boris Karloff, illetve apja, a némafilmsztár nyomdokaiba loholó Lon Chaney Jr. ijesztgették a közönséget. Utóbbi formálta meg az éra egyik kései szörnyszülöttjét, a balsorsú Farkasembert, aki teliholdkor kontrollálhatatlanul csap le szerencsétlen áldozataira. A színészek előszeretettel vendégeskedtek egymásnál (a Farkasemberben például Lugosi Béla tűnt fel), míg az utolsó években már maguk a rémek is közös filmeket kaptak.

A másfél évtizedig tartó horror hullám többtucatnyi változó minőségű mozit eredményezett, melyeket a Universal kincsként tart számon: egyfelől ezeknek a filmeknek máig komoly rajongóbázisa van, másfelől a meglévő alapokra újabb és újabb darabokat lehet építeni. A nagy sikerű A múmia-sorozaton kívül azonban nem sikerült maradéktalanul megfelelni a mai igényeket, noha mind a Van Helsing, mind pedig a Farkasember irreálisan túlburjánzó költségvetéssel lehetetlenítette el saját sikerét.

A 2004-es Van Helsing ott hibázott, hogy minden kockáján nagyszabású mozi látszatát kívánta kelteni, ami nehezen fért össze a hamisítatlanul másodvonalbeli, az említett klasszikusokat idéző történettel. A Joe Johnston rendezte Farkasember nem esett ebbe a hibába, helyette a stúdió és a Johnston közötti összeférhetetlenségnek hála szállt el a költségvetés egészen 150 millió dollárig(!): míg a Universal a mai közönség igényeire szabott mozit szeretett volna, addig a rendező inkább a nagy előd rajongóinak kedvezett.

Az eredmény furcsa hibrid, ami lenyűgöz díszleteivel és jelmezeivel, megmosolyogtat speciális effektusaival és bájos régimódiságával, ugyanakkor meghökkent az ezzel nehezen összeegyeztethető erőszakosságával és a végső nagy leszámolás esetlenségével. De éppen ezen tökéletlensége miatt lesz a Farkasember egyszeri kikapcsolódásként bűnös szórakozás, ami igazán akkor élvezetes, ha ismerjük és szeretjük a ’30-as, ’40-es évek mai szemmel idejétmúlt horrorjait. Nem utolsó sorban pedig ismét bebizonyosodik, Emily Blunt mennyire jól mutat kosztümös filmekben.