Véres játék

A Spartacus: Az aréna istenei létrejötte Andy Whitfield betegségének eredménye: mint ismeretes a színész a rák egyik fajtájában, a non-Hodgkin limfómában szenved, így a rendkívül sikeres Spartacus: Vér és homok alkotói nem is tudták folytatni a sorozatot. Mivel a nem várt, fenomenális fogadtatás a kritikusok és a nézők szerint egyaránt nagyrészt a színész intenzív és hiteles játékának volt köszönhető, elhalasztották a második évadot (most már azt is tudjuk, hogy Whitfield egyáltalán nem tér vissza, Liam McIntyre váltja őt a 2012-re prognosztizált folytatásban), ehelyett egy előzményszériát forgattak, ez lenne a Spartacus: Az aréna istenei.

Mint minden előzmény, Az aréna istenei is jókora hátránnyal indul, mivel a rajongók úgyis tudják, hogy hova, mire fog kifutni. Ráadásul mivel Spartacus egyáltalán nem tűnhetett fel, egyértelmű volt, hogy „valami mellékesből” kell nagyot alkotni. Nos, le a kalappal az írócsapat előtt, sikerült a semmiből hatrésznyi drámai cselekményt összehozniuk, egészen pontosan a Batiatus-ház feltörésének történetét, az ezzel járó számos hatalmi intrikát és néhány ismert figura karakterének előfejlődését. Azért tegyük hozzá, a játékidő nagy részét továbbra is a vizuálisan túlzó és túlstilizált képsorok alkotják. Magyarul: Zack Snyder a 300-ban kikísérletezett látványvilágát továbbgondolva, élvezettel aprítják az embereket, miközben a vér lassítva fröccsen a legkülönbözőbb helyekre (szemmel láthatóan a legjobban azt élvezték az alkotók, amikor emberi arcon csattan a piros folyadék). Persze legalább ennyi női kebel, fenékbe dugás (nemre tekintet nélkül) és arcra vizelés is van, sőt még a római kori közvécé fílingjét is átélhetjük. Hogy ezek a képsorok öncélúak-e vagy sem, döntse el mindenki maga, saját vérmérséklete és tűrőképessége szerint.

Nehéz egyértelmű, objektív értékítéletet hozni Az aréna istenei kapcsán. Egyrészt értékelendő, hogy az alkotóknak volt merszük valami különlegesbe fogni, a vizuális megvalósítás terén a tévés műfaj határait feszegetni. De mint a legtöbb ilyen jellegű produkció, ez is elsősorban a szemre hat, a történetmesélés terén nem nyújt kiemelkedőt, elvégre szerelmi háromszöget és a hatalomért folyó cselszövéseket láttunk már eléggé sokszor, ebben sem ártott volna valami meghökkentőt alkotni. Az, hogy a római kori nyelvezetet próbálják átültetni a mai angol nyelvre, inkább vicces, mint jó, miképpen azt sem tartom túl valószínűnek, hogy pont ilyen szofisztikált módon káromkodtak volna annak idején. Maradjunk annyiban, hogy ez az egész mocskosan szórakoztató produkció, ha nem várunk tőle mást vagy többet, nem is fogunk csalódni. De ez így csak négyes alá.