Ünneprontás helyett

Nehezemre esik Farkasról írni, mert Jackman figurája valójában Rozsomák volna, eredeti neve Wolverine, nem pedig Wolf. Apró, mégis bosszantó különbség. Mindig is csodáltam a filmek hazai forgalmazói fantáziájának féktelen szárnyalását, de ebben az esetben mégiscsak sértő ez a farkasozás. Minden bizonnyal attól tartottak, hogy az általuk komplett hülyének tartott magyar néző megijed a rozsomáktól, mert nem tudja, hogy mi is az, bezzeg a farkas már kellőképpen kódolt állata a magyar popkultúrának. Arról nem is beszélve, hogy az Észak-Amerikában gyakori ragadozó viszonylag kis termetéhez képes igen harcias és agresszív állat, amely a nálánál sokkal nagyobb betolakodókat is megtámadja, ha területét védi: ezeket a tulajdonságait vették figyelembe, amikor megalkották Logant.

Kiszámíthatatlan és magányos, lobbanékony gyilkosról van szó, akiből szinte teljesen kihalt az emberség. Miért alakult így? Erre igyekszik választ adni az X-Men kezdetek: Farkas. A célt pedig meglepően jól teljesíti. Igaz, elvárásaim nem voltak túl nagyok. Gavin Hood rendező az Oscar-díjjal is „jutalmazott” Tsostsival fizikai fájdalmat okozott. A johannesburgi gettóarc – aki előbb szúr, aztán kérdez – könnyhullató drámája röhejes giccs volt. Előre rettegtem, hogy Hugh Jackman is térdre borulva zokog majd a kamerába, és hosszasan kiáltott „No!” után mindenkit lerendez. Ehhez képest finoman adagolt a szirup, a szerelmes duma egyszerű ugyan – és sajnos visszatérő motívumként alkalmazzák –, de az agónia helyett most helyesen az indulatokra koncentrál a cselekmény. Az érzelmi sérülés, a szeretett nő elvesztése kihozza Farkasból a rozsomákot, látványos képsorok – és az elhagyhatatlan akciószekvenciák – során teljesíti be a bosszút. Már-már elérünk a hollywoodi happy endig.

Az előzményfilmeket az teszi különlegessé, hogy konkrét véget kell elérniük, úgy kell érdekfeszítőnek lenniük, hogy a néző pontosan tudja, mire is fut ki. Magyarul: a tétnek nagyon nagynak kell lennie, jelen esetben, hogy sajnálni tudjuk az amúgy nem nagyon sajnálatra méltó antihőst. Pontosan tudjuk, hogy semmire sem fog emlékezni, erejét és dühét a magány és a tudatlanság táplálja, de nekünk, rajongóknak szükségünk van az érzelmekre, hogy azért picit megkönnyezhessük, ha eljön az ideje. Az a rész, amikor Farkas megkapja a fejébe azokat a spéci ötvözetből készült pisztolygolyókat, amelyek kitörlik az emlékezetét, nagyon hatásos. Ő már nem emlékszik arra, mit veszített, ennek terhe velünk marad.

Ha a néző megmarad az érzelmi szinten, talán elégedetten csettinthet a film megtekintése után, de ha a logika iránt is fogékony, talál néhány bizonytalan pontot. Például, hogy a csaknem kétszáz éves mutáns miért éppen Hugh Jackman korát elérve nem öregedik tovább. De ne legyünk ünneprontók.