Szoros szurdok

Miután a 2007-es Napfény forgatásán gyakorlatilag mindent megkaphatott, amit Hollywood egy rendezőnek adhat, a Gettómilliomos készítésekor már sokkal alacsonyabb büdzséből, sztárok nélkül dolgozott. A siker őt igazolta.

A 127 óra forgatásakor egy fokkal még ennél is tovább ment. Vett egy igaz történetet, melynek legnagyobb része egyetlen, szoros szurdokban játszódik, gyakorlatilag egyetlen szereplője van, és a cselekményt csupán egy fordulatra tudja felfűzni, amit ráadásul mindenki előre ismer: jelesül a főhőse a történet vége felé levágja a saját kezét.

Mivel egyetlen Fűrész filmben ennél sokkal hátborzongatóbb jelenetek tömkelegét látjuk, nem lehetett könnyű mindebből egy feszült drámát kihozni úgy, hogy a kulcsjelenet valóban sokkolja a nézőket, de Boyle megoldotta a problémát. Rájött ugyanis, hogy hiába mutatnak a horrorokban ennél sokkal brutálisabb szcénákat, az ilyen filmek esetében a néző alig, vagy egyáltalán nem kötődik a hősökhöz vagy azonosul velük.

A 127 óra főhősével nem lehet nem azonosulni, és ez akkor is igaz, ha netán nem találjuk őt szimpatikusnak. Ez könnyen lehetséges, ugyanis valljuk be: Aron Ralston egy igazi s*ggfej. Van abban valami „mindent és mindenkit leszarok” életérzés, hogy a férfi úgy indul el egyedül túrázni a világ civilizáltabb felétől távol eső kanyonos vidékre, hogy senkinek sem szól, hová ment. Önző, arrogáns és azt hiszi, bármire képes. Egy sajnálatos baleset azonban nagyon is rávilágít a halandóságára. Egy kőomlás után Aron keze beszorul egy szikla alá, és a teher túl nagy ahhoz, hogy önerőből elmozdítsa. Valahol ennél a fordulatnál kezdődik el igazán a film. Az ezt megelőző percek (a srác véletlenül találkozik két lánnyal, akikkel egy ideig együtt mulatozik egy barlangban…) csak felvezetésül szolgálnak ahhoz a rémisztő 127 órához, amit Ralston egyedül töltött a természet fogságában.

A rendező számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan tegyen izgalmassá egy sztorit, melynek egy szereplője van, aki ráadásul egy lépést sem tud elmozdulni a szűk szorosból, ahová került. Tudta jól, hogy kár lenne a dolgot bő lére ereszteni, ezért a játékidőt meghúzta másfél óránál, valamint megtalálta azt a színészt, aki úgy tud megjeleníteni antipatikus emberi tulajdonságokat, hogy közben mégis szurkolunk érte.

James Franco karrierje messze legjobb alakítását nyújtja, az átváltozása valóban félelmetes, de még ő is kevés lett volna ahhoz, hogy Boyle végig izgalmassá tegye a 127 órát, ha a rendezőnek nincsenek egyéb ötletei. Időnként emlékek, látomások, álmok menekítenek ki minket ebből a sziklabörtönből, és ahogy Ralstont is ezek tartották életben, úgy a néző érdeklődését is sikerrel tartják fenn. A direktor vizuálisan annyira izgalmassá teszi a fogságban töltött napokat, amennyire csak lehetséges, és rávesz minket, hogy együtt örüljünk, dühöngjünk vagy épp essünk kétségbe a főhőssel. A legnagyobb tette azonban az volt, hogy az ominózus öncsonkítós jelenetnél a néző szabályosan rosszul lesz, és még akkor sem akar odanézni, ha korábbi filmélményei során ennél már százszor rondább dolgokat is látott.

Csodás filmélmény, amire nem tudok 5/5-nél kevesebbet adni.