Súlytalan drámázgatás

A kulcsember akár független filmnek is nevezhető, azonban mégis inkább egy „elsőfilmes rendező szárnypróbálgatása” elnevezésű skatulyába lenne illeszthető. Már csak azért is, mert a 2006-os forgatás, majd a premier hosszú csúszását követő években Peter Himmelstein nem jelentkezett semmivel, így lehet, hogy ez a munkája nem csak az első, hanem az utolsó is egyben. Annak ellenére, hogy a rendező kezdő volt, némi pénz akadt a produkcióra, ugyanis korrekt, ismert nevekből álló színészgárda jött össze: Jack Davenport, Brian Cox, Judy Greer és Hugo Weaving.

A kulcsember 1975-ben játszódik és alapjába véve bűnügyi történet. A sztori a kezdetek kezdetén a néző számára elég homályos, s a felfedezéseket sem érdemes ellőni, legyen elég annyi róla, hogy egy golfot is oktató biztosítási ügynököt csőbe akarnak húzni. Hősünk persze jó balekként belesétál a csapdába, mivel pénzre van szüksége, azonban tevékenysége idővel nem csak saját, de családja életét is veszélybe sodorja.

Az alapfelállás viszonylag klasszikusnak mondható, sok újdonságot nem hordoz magában, viszont az, hogy a néző sejti, hogy nincs rendben valami, kellemes élményt biztosít ideig-óráig. Éppen ezért kár, hogy kisvártatva kiderül, hogy A kulcsember nem nagyon halad semerre, s amikor a balek elkerülhetetlen ráébred, hogy őt valaki nagyon át akarja rázni, a film iránya és hangulata furcsa fordulatot vesz. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy az addigi rejtélyközpontúság átcsap valami teljesen másba, már-már melodrámába, miközben a megismert figurák elkezdenek hirtelen a személyiségükkel ellentétesen cselekedni.

Már a film elején kiderül, hogy Peter Himmelstein beleszerethetett egy vágó szoftverbe: valószínűleg azért, hogy a ’70-es évek hangulatát idézze meg, teljesen véletlenszerűen olykor elkezd játszani a képpel. A film három(!) vágója hol osztottá teszi, hol ide-oda úsztatja a kicsinyített képet, máshol meg klasszikus montázs technikákkal vált. Mindez persze amellett, hogy tényleg nagyon retró, funkciótlan. Főleg, hogy olykor teljesen elfeledkezik arról, hogy addig mit csinált és 20 percig teljesen „normális”, babrálatlan képsorokat látunk, hogy a film utolsó perceiben tényleg sikerüljön teljesen nézhetetlenné tenni összevissza zoomolással. (És ha már a ’70-es évek, akkor maga az időpont is szinte teljesen irreleváns, csak azért ekkor játszódik, mert az író-rendezőnek jól jön, hogy nem áll a szereplők rendelkezésére napjaink pár technikai vívmánya.)

A noir kriminek induló A kulcsember is azon filmek hosszú sorát gyarapítja, amelyekből lehetett volna valami, ha értőbb kezekbe kerül, vagy ha a készítő jobban kihasználja az általa megteremtett szituációkat, ha erősebben csapja le a saját maga által feldobott labdákat. És persze akkor is, ha a rendező mellett ott van egy teljhatalmú producer, hogy még időben rácsapjon a kezére, amikor a semmire sem jó és súlytalan drámázgatás kerül előtérbe.