Regisztráció
 |
Csákvári Géza
Ha hiszünk neki, hogy a Becstelen brigantyk (Inglorius Basterds - az eredeti cím inkább kurafikat jelent, jobban is fedné a valóságot) forgatókönyve volt egyike az elsőknek, amelyet írt, akkor csak arról van szó, hogy eddig csak nem vitte filmre az eleganciát. Jelen esetben ezt a kvalitást Hans Landa SS tiszt kapta meg Quentin-mestertől. A film eleső felvonásában (a film dramaturgiai szempontból leginkább egy klasszikus színműhöz hasonlítható) bemutatott karakter dialógusai elképesztően jók, nyugodt szívvel írom le, hogy ez minden idők legjobb talán legjobb náci karaktere. Noha a Becstelen brigantykat elviekben Brad Pitt neve (kellett volna), hogy „elvigye”, de a show-t pofátlanul lenyúlta egy addig ismeretlen osztrák-német színész, Christoph Waltz. Sőt, aztán még konkrétan az Oscar-díjig is eljutott. Nagy szó ez olyan színésztől, aki nemhogy sztár nem volt, hanem még csak vezető színész sem. Ez persze semmit sem von le a tehetségéből, csupán elgondolkodtató, hogy vajon érték vész el csak azért, mert nincs mögötte marketing gépezet.
Quetin Tarantino rendezőként főként a keleti harcművészeti filmek és a nyugati B-kategóriás mozik világából építkezik. Nem véletlen, hogy az erőszak szinte minden általa rendezett jelenetben előfordul. Korunk művészibb alkotásaiban (ne feledjük, hogy a Becstelen brigantyk Cannes-ban debütált, tehát fesztiválfilm) szinte hemzsegnek a vulgáris jelenetek, legjelesebb képíróink az erőszak határainak keresésében látják a végtelenül felgyorsult audiovizuális világgal. Egy művészmozinak ugyanis most már nem csak a szórakoztató (divat)termékek és a tévék produkciói ellen kell helytállniuk, hanem az internet által villámgyorsan közvetített információkkal – melyek nem mellékesen sokkal elrettentőbbek lehetnek a fikciónál. Azért ne legyenek kétségeink: Quentin nem megy a szomszédba, ha az erőszak ábrázolásról van szó: bármikor bármi megtörténhet (gondoljunk csak a Ponyvaregényben fejbe lőtt csávóra), ezt a meghökkentő-faktort pedig a brigantyk is hozzák.
Noha a kezdeti hírek alapján úgy gondoltuk, hogy a Becstelen brigantyk Enzo G. Castellari 1978-as háborús-spagettiwestern elegyének lesz az újragondolása, végül szinte csak a címet kölcsönözte az európai produkciótól Tarantino. Mindazonáltal hatodik nagyjátékfilmje legalább annyira előrelépés, mint „megszelídülés”. Sokkal klasszikusabb, lineáris formájú, mint az életművek eddigi művei, másrészt könnyed mozdulattal átírja a második világháború történetét: szüzséje szerint 1944-ben, egy párizsi moziban egy, főleg zsidó zsoldosokból álló szövetséges különítmény megöli Adolf Hitlert és a teljes német vezérkart – magyarul teljesen arcátlanul rombolja a második világháborús filmek eddig érintetlen mítoszát.
Ez már szinte szentségtörés, de Quentin Tarantino ebből a szempontból (is) mindenképpen hiteles innovátor, a történelem átírása is megengedett (és elfogadható) az ő univerzumában. Egyfajta párhuzamos valóságot alkotott, amelyben - az ő szavai szerint - a figurák nem tudják, hogyan ért véget a háború, ezért a saját belátásuk szerint cselekednek. Ezt sokan nem tudják könnyen befogadni, ahogy azt sem, hogy teljesen mellőzi a narratív történetmesélés szabályait is. Ebben a filmjében nincsen főszereplő, csak mellékszereplők vannak. Pont ettől igazán különleges mozi a Becstelen brigantyk
Értékelés: 5/5
