Muszklik, vér és cickók

A címmel ellentétben bizony itt a trák rabszolga egyértelműen mellékszereplő, akinek a jelentősége fokozatosan növekedik majd a sztori előrehaladtával, viszont az alkotók ezúttal inkább azt kívánták bemutatni, hogy volt élet Spartacus megjelenése előtt is a gladiátorok arénáiban.

A Spartacus: Az aréna istenei ambiciózus vállalkozás. Egyszerre próbál szinte operaszerűen monumentális és színpadias lenni, és ugyanakkor az alantas ösztöneinkre is hatni a sok-sok véres jelenettel, valamint a rengeteg meztelenkedéssel. A szexjelenetek a kereskedelmi tévék tíz évvel ezelőtti korszakának szombat esti erotikus filmjeit idézik a sejtelmes megvilágításokkal és a lassításokkal, azzal a különbséggel, hogy arra legalább odafigyeltek, hogy szilikonmellekre ne kelljen rácsodálkoznunk az ókori Rómában. Sajnos ez a meglehetősen fantáziátlan és erőltetett szoftszex-vonal a széria legnagyobb hibája, de bizonyára sok nézőt éppen ez ültet le a képernyők elé. Viszont érdekes látni, hogy az efféle olcsó megoldások ellenére a készítők kifejezetten ügyeltek a drámai szálra és a karakterfejlődésre, melyek egy jól átgondolt koncepcióra utalnak.

Az előzmények természetesen új szereplőket is hoznak a képbe, a régieket pedig egy kicsit más oldalukról ismerhetjük meg. Az új évad gladiátor alfahímje Gannicus (Dustin Clare megformálásában) névre hallgat, és fizimiskájában erősen emlékeztet a barbár Conanra, de az is igaz, hogy a gladiátorok csapatának legalább a fele elmondhatja magáról ugyanezt. A fő kavarógép ismét a John Hannah és Lucy Lawless alakította páros, és a látványos viadalok mellett ismét jut hely a szerelemnek és az ármánykodásnak is. A sorozat legfőbb vonzerejét mégsem ezek jelentik, hanem a római kori életvitel apró részleteinek bemutatása, ami egyfajta mozgó történelmi képeskönyvvé varázsolja a szériát. Rögtön az első epizódban például vicces nézni, ahogy a férfiak csak úgy beszélgetés közben egy semmivel sem takart pottyantós budira ülnek rá csoportosan elintézni a nagydolgukat, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Érződik a sorozat mögött álló alapos történelmi kutatómunka, a színvonalas dialógusoknak köszönhetően pedig néha úgy érezzük, mintha egy igényes színpadi előadást néznénk valamely klasszikus darabból. Bár eleinte erőltetettnek tűnt az ötlet, miszerint folytatás helyett előzményszéria készüljön, a tapasztalt alkotógárdának sikerült jól kijönnie a dologból. Jól átgondolt, nem elsietett forgatókönyvből dolgoztak, az izomagyak mellé volt gondjuk néhány igazán jó színész szerződtetésére is, a jelmezekkel, a díszletekkel és a látvánnyal pedig ezúttal sem spóroltak. Csak ezeket az olcsó szoftszex-jeleneteket tudnánk elfelejteni…