Mindenki szeretne Farkas lenni

Gavin Hood rendező nem nagyon akarta felborzolni a képregény-fanatikusok minden kis változásra érzékeny lelkét, Logant és féltestvérét (Liev Schreiber) nagyjából a hivatalos eredettörténetnek megfelelően vezeti fel a 2009-es filmben. Nehéz, betegségekkel terhelt gyermekkor, szülők elvesztése és a mutáció igen korai felfedezése alakította a kis Farkas lelkivilágát, no meg egy fokozatosan szadista állatba átforduló tesó, akiből később az X-Men univerzum egyik legtökösebb gonoszembere, Kardfog lesz.

A film számomra kedvenc jelenetsora a főcím, amiben a testvérek az amerikai történelem minden háborújában részt vesznek, van még itt kiaknázatlan és filmvászonra való kaland bőven, a lehetőségeknek csak a stúdiók hajlandósága és Hugh Jackman kora szabhat korlátokat (a mostanában készülő újabb Farkas-film például Logan japán kalandozásairól szól majd, vérszomjas szamurájokkal és aranyos gésákkal súlyosbítva). Jó lenne például, ha a filmtörténelemben méltatlanul elhanyagolt első világégésről forgatnának szuperhősös filmet.

Farkasunk a játékidő nagy részében keresi Kardfogat, mert van egy rendezetlen nőügyük, aztán amikor rátalál, kiderülnek olyan dolgok, amik a karaktereket teljesen más megvilágításba helyezik, és nem annyira egyértelmű, hogy ki a jófej és ki nem. Sőt, a film végére markánsan rosszindulatú szereplő csak egy marad, Stryker ezredes, de róla eddig is tudtuk, hogy egy nyomorult gazember. Logannel azért könnyű azonosulni, mert nem az a makulátlan rendesember, aminek a képregények hőseiket előszeretettel ábrázolják, sokkal összetettebb alak annál, hogy simán be lehessen sorolni a mindig nemesen cselekedő jófiúk közé. Odaüt ő, ha felidegesítik, és képes egy sima közlekedési incidenst is kaszabolással lerendezni, ezzel a reggeli dugóban araszoló egyszeri mozinéző is így van valahol, szerencsére neki nem tolta tele a testét adamantiummal az elmebeteg Stryker.

A film látványvilága a kor követelményeinek megfelel, habár az feltűnő, hogy mennyire nehezen birkóznak meg a trükkmesterek egy tigrisként ugráló vagy éppen falra mászó karakterrel, a mozgás darabos és idétlen. A többi trükk a helyén van, robban, szakad, összedől minden és mindenki, a csont- majd adamantium karmok is hibátlanul szaladnak ki Logan bütykeiből, de a helikopteres jelenet kicsit biceg, és egy-két snittben kifejezetten nevetségesnek hat – ennyi baki talán belefér a filmbe.

Jó a szereposztás is, bár várakozásaimmal ellentétben a színészóriásnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Jackman simán lejátssza kollégáit a színről, még a rendkívül hálás Stryker-szerepben cinikusan mosolygó Danny Hustont és a filmhez eszköztárából három arckifejezést elhozó Liev Schreibert is. A többiek ágyútöltelékek, a fanboyoknak szánt főhajtások, a rendező különösebb koncepció nélkül hajigálja a szemünk elé a franchise szereplőit Silverfoxtól kezdve Gambiton át Chris Bradleyig.

A filmen látszik, hogy a készítők számítottak egy folytatásra, és bizonyos szálakat ott szerettek volna kibontani, de a Darren Aronofsky által rendezett, 2011-ben érkező történet inkább más irányba visz. Amíg Logan szerepel benne, és idegesen néz a kamerába, addig nekem ez ellen semmi kifogásom nincs.