![]() |
Csákvári Géza
A rendező egyébként „kereste a bajt”, tollforgatóként és képíróként sokszor bírálta az iszlámot, elsősorban a nők elnyomására fókuszálva. Halálakor az egész „konszolidált” világ megtanulta, a művészet igenis erősebb lehet az erőszaknál, hiszen, lehet, hogy végeztek Theo van Gogh filmrendező-publicistával, de művei fennmaradnak. Olyannyira, hogy halála után nem sokkal három korábbi nagyjátékfilmjét újraforgatták.
Az első az Interjú volt 2007-ben, melyet Steve Buscemi rendezett saját maga és Sienna Miller főszereplésével: ebben egy újságíró és a filmsztár szellemi és fizikai csatáját láthattuk – ez tulajdonképpen egy egészen jól sikerült munka volt. A másik remake ugyanebben az évben jött ki, ez volt a Vak-randi, Stanley Tucci irányításával. Ez is korrekt munka volt, noha Tucci rendezői kvalitásai nyilván nem a legjobbak.
A harmadik film, a Szűzvonalban (remélem, sokszor csuklik, aki a Somewhere Tonight-ot erre fordította: az elmebajt az is igazolja, hogy a mozis bemutató idején ráadásul még külön írták) munkálatai azonban elcsúsztak, a finanszírozás többször átírta a tervet, míg végül egy ismeretlen rendező, Michael Di Jiacomo bevállalta a spártai viszonyokat, és a körülményekre átírta és megrendezte a művet. Érdekes, hogy a direktori székben eredetileg John Turturro ült volna, de csak a főszerepet vállalta: igaz, a partnere a felesége volt, Katherine Borowitz – így legalább ők jól érezték magukat. Mert, pestisen szólva, ez a remake, hú de nagyon el lett cseszve.
A Szűzvonalban egy szépelgő dramedy lett Di Jiacomo kezében – mondanom sem kell, azért ez eléggé távol áll a „van gogh-i”, társadalomkritikával és maszturbálással teli verziótól. Kezdjük azzal, hogy hőse két antipatikus figura, a pszichés kezelés alatt álló mizantróp Leroy (Turturro) és a szűz Patti (Borowitz), aki egy manhattani penthouse-ban él és évek óta nem lépett ki az utcára. A szexről hallani sem akar, innentől kezdve azért az mégiscsak furcsa, hogy egy szextelefon vonalon lóg. Leroy tudja, miért van ott, (el)élvezni szeretne, a nő meg fecsegni mindenféle magasztos és kevésbé magasztos dologról, elvégre agorafóbiás vagy mi. A kezdeti érdekesség, jelesül, hogyan alakul egy kapcsolat a telefonvonalon keresztül (szex híján) igen hamar ellaposodik, hovatovább, a forgatókönyv olyan, mintha egy közhelyszótár adaptációja lenne, a színészeknek nincs mit játszaniuk, így aztán ne csodálkozzunk, amikor Leroy kutyája hozza a legjobb alakítást.
Jobb lett volna, ha ez a film (azért sem írom le még egyszer a címét) soha nem készül el. Akkor megmaradt volna Theo van Gogh egyik elfeledett műveként, úgyis az Interjúra és a Vak-randira, meg azok szerencsés leporolására emlékeznek a legtöbben. Tanácsaink azonban vannak: Michael Di Jiacomo a jövőben lehetőleg tartsa magát távol a rendezéstől (vagy mi a műveitől), és bizony a jövőben kétszer is nézzük meg, milyen is az a film, melyhez John Turturro adta a nevét.