Képregények: A DC Comics története

Magyarországon olyannyira gyerekcipőben jár még mindig a képregényes kultúra, hogy annak legnépszerűbb szelete, a szuperhősök világa sem érdekelte sokáig az embereket, a legsikeresebb és leglátványosabb szuperhősfilmek is elhasaltak nálunk. De idén megváltozni látszik valami, hiszen Bosszúállók jókora siker nálunk is, az év legsikeresebb filmje eddig. Kérdés, hogy lesz-e folytatás?

A sikerből is látszik, hogy az embereket legkönnyebben a szuperhősök segítségével lehet a képregények irányába terelni. S aki már valamennyire felfigyelt erre a műfajra, annak, ha mással nem, Bosszúállókkal világossá vált, hogy Amerikában két világra választhatóak a szuperhősök. Vannak a Marvel-képregénykiadó szuperhősei, a Marvel-univerzum lakói, akiket idén végre egyszerre láthattunk a vásznon is (Thor, Amerika kapitány, Vasember, Hulk és például még Pókember, az X-Men vagy a Fantasztikus Négyes), illetve ott vannak a DC-képregénykiadó legjobbjai, Superman, Denevérember, Villám, Csodanő, Zöld Lámpás, Zöld Íjász, Macskanő, és még sorolhatnánk. Ők azok, akiket eddig még nem nagyon láthattunk együtt, de valószínűleg ami késik, nem múlik.

A Képregények: A DC Comics történetének már a címében benne van, hogy miről szól: az egyik nagy képregény-kiadóról, a DC Comics-ról, annak történetéről, mely mondhatni megegyezik az amerikai képregények történetével is. A '30-as évek végétől máig végigjárjuk a filmmel a műfaj evolúcióját, hullámvasútszerű életútját, a sikereket, a bukásokat, az újabb sikereket, az Aranykort, az Ezüstkort és a Bronzkort. Ez már önmagában is érdekes utazás lehet egy laikus számára, de nem puszta történelemleckéről van szó, s az a felfedezés különösen sok tanulságot hordozhat magában, hogy a műfaj (vagy művészeti ág) alakulása mennyire parallel a társadalommal, hogy mennyire reflektálnak a képregények arra a korra, amelyben élünk, illetve éltünk. Legyen szó a háborúról, bizonyos társadalmi feszültségekről, a kor aktuális problémáiról, kultúráról vagy ellenkultúráról, mindenre volt válasza a képregényeknek, hol igencsak szájbarágós módon, máskor viszont nagyon kifinomult eszközökkel.

Külön öröm, hogy bár a DC-ről szól a dokumentumfilm, azért a Marvel is helyet kap benne pár említés erejéig, más kérdés, hogy a két óriás kiadó közötti konfliktusokat, a harcot a piacon, illetve annak részeredményeit nem kötik az orrunkra. Mint ahogy a kisebb kiadók is szerephez jutnak, sőt, azok vezetői még meg is szólalnak. A nagyjából 90 perces játékidő alatt még a képregényeket nem ismerők számára is kiderülhet, hogy miképp lehet ennyire időtlen a műfaj, hogy képesek a ’40-es években megalkotott szuperhősök még ma is frissek, újszerűek maradni, sőt meghatározni a kultúra egy kis szeletét.

A képregényrajongóknak, vagy éppenséggel a műfaj ismerőinek még érdekesebb lehet a film, hiszen bár ők nem kapnak olyan sok információt, viszont a megszólalók személyeire felkaphatják a fejüket. A jelen és a múlt kiadói, szerkesztői, grafikusai és képregényírói, a szubkultúrában igen ismert és prominens személyiségek szólalnak meg ugyanis, akiknek véleményeit vagy sztorijait nem biztos, hogy ismerték a rajongók. Sokak számára egy Neil Gaiman vagy Jim Lee csak egy név a kedvenc képregény borítóján – most viszont ők is arcot öltenek, bár az is igaz, hogy manapság a technika vívmányai segítségével, Twitterrel vagy a Facebookkal, aki akarja, ismerősként üvözölheti őket.

A dokumentumfilmmel kapcsolatban negatívumként szinte csak azt lehet felhozni, hogy a téma gazdagsága miatt az az néző érzése, hogy ezt a filmet bárki elkészíthette volna, hiszen elég csak leültetni a DC prominens alakjait, azok mindent elmondanak, s a kreatív munka mindössze illusztrációk kereséséből áll. De az is igaz, hogy ez nem az a téma, illetve megközelítés, ami különösen igényelte volt az erős alkotói kéznyomot, sőt éppenséggel meg is követeli, hogy a készítő a háttérben maradjon, így szolgálva a témát és interjúalanyait.