Keményfiúk

Az 1990-ben, ötvennégy évesen elhunyt Alan Clarke rendező munkássága Magyarországon nem ismert széles körben, valószínűleg, mert elsősorban tévéfilmeket készített. Főleg társadalmi problémákra koncentrált, és soha nem riadt vissza az erőszak plasztikus ábrázolásától. Leghíresebb munkája talán az 1982-es Made in Britain, amelyben Tim Roth debütált mint tizenéves, dühös skinhead, de Gary Oldmant is rendezte a The Firm című, futballhuligánokról szóló filmjében.

A Scum (Söpredék) izgalmas és ellentmondásos körülmények közt született: Clarke először 1977-ben, tévéfilmként csinálta meg a Scumot Roy Minton színdarabja alapján, de a BBC túl erőszakosnak ítélte, ezért nem mehetett adásba, és először csak a rendező halála után, 1991-ben vetítették le. Clarke viszont nem hagyta magát, és kisebb változtatásokkal (még kendőzetlenebbül erőszakosan) leforgatta újra, mozifilmként. Ez az 1979-es verzió látható most a Cinemax műsorán.

A film az Iskola a határonnal és Stanley Kubrick Acéllövedékével rokon: férfiak zárt, szigorú hierarchián alapuló, embertelenséget szülő közösségében játszódik. Angliában vagyunk, a fiatalkorúak börtönében. Carlint (Ray Winstone) most helyezték át ide egy másik intézményből, mint később megtudjuk, azért, mert fizikailag bántalmazott egy börtönőrt. Hogy ez igaz-e, sosem derül ki, de a rendszert pont az tartja fenn, hogy a rabok korábbi állítólagos tetteikkel szerzett hírnevük és a többiekkel szemben tanúsított agresszív magatartásuk segítségével tesznek szert a helyükre a hierarchiában.

Carlin pontosan tudja, mikor kell erőszakosan fellépnie és mikor kell befognia a száját ahhoz, hogy átvegye az irányítást a saját börtönszárnyában, és ő legyen az új "Papa", aki a többieknek dirigál, és sarcot húz róluk. Bár ő a főhős, a sztorija igazából csak ürügy arra, hogy Clarke bemutassa a börtön belső életét a tipikus figurákkal, akiknek mind megvan a pótolhatatlan helyük a rendszerben: van néhány vezető pozícióért küzdő főagresszor, vannak a csöndben meghúzódó alávetettek, akad a rendszerre fittyet hányó, laza lázadó és az egészet nem értő naiv kívülálló is, és persze mindig van egy legérzékenyebb-leggyengébb, akinek a sorsa előre sejthető.

A rendszer részei természetesen a fogvatartók is, akik abban érdekeltek, hogy folyamatos legyen a fiúk közti hatalmi harc, ami fenntartja az intézmény belső egyensúlyát. Moráljukat vesztett, közönyössé fásult emberek ők, ami érthető, hiszen gyakorlatilag ugyanolyan fogolyként élik itt le az életüket, mint a rabok, de nekik még a szabadulásra sincs reményük.

Ma megnézve ezt a filmet, könnyen olyan érzésünk támadhat, hogy ismerjük már ezeket a figurákat és ezt a sztorit, Clarke alkotása mégis időtálló. A "dokumentarista" kifejezésről manapság többek közt a szereplők arcában lihegő, rángatózó kézikamera jut eszünkbe, itt nincs semmi ilyesmi, a film mégis fájdalmasan valóságosnak hat, mert a színészi alakítások természetesek és erőteljesek, és a cselekmény tragédiába fordulása is olyan elkerülhetetlenül történik meg, hogy a sokkoló jelenetek ellenére sem vádolhatjuk hatásvadászattal az alkotót. Olyan dolgokat mutat, amikkel nem szívesen szembesülünk, de mielőtt elkapnánk a tekintetünket, nem árt, ha figyelmeztetjük magunkat: már a cenzoroknak is fájt a valóság 35 évvel ezelőtt.