Keira Knightley még sosem volt ilyen szomorú

Nyolc évvel a Sötétkamra után a reklámfilmes és videoklip-rendező Mark Romanek végre újra nagyjátékfilmet csinált: Kazuo Ishiguro Ne engedj el! című regényét filmesítette meg. A könyv hosszú ideig játszik azzal, hogy nem árulja el az olvasónak, valójában miről is szól, és aki szeretné úgy látni a filmet, hogy nem tudja előre a központi témát, az jobban teszi, ha itt abbahagyja az olvasást. A szenvtelen hangvételű regényből lassan bontakozik csak ki, hogy az angliai bentlakásos iskola, ahol a történet java játszódik, tulajdonképpen egy szervfarm: a diákok klónok, akiket csupán azért nevelnek, hogy felnőttkorukban szerveiket betegeknek adományozva lehetővé tegyék az emberi élet meghosszabbítását.

Sem a regény, sem a film nem hagyományos sci-fi, a tudományos-fantasztikus aspektus a háttérben húzódik csak meg, a kitalált helyzet tulajdonképpen csak ürügy arra, hogy ezen keresztül a sors és a szabad akarat kérdéseit feszegessék az alkotók. A történet középpontjában egy szerelmi háromszög áll az iskola három diákja közt: Kathy (Carey Mulligan) és Tommy (Andrew Garfield) közt lelki kapocs van, de Kathy barátnője, Ruth (Keira Knightley) befurakodik közéjük, mielőtt még egymásra találnának, és így Tommyból és Ruthból lesz egy pár. A történetet Kathy visszaemlékezésén keresztül ismerjük meg, kiderül, hogy belőle az iskola után gondozó lett, akinek a donorok testi-lelki támogatása a feladata, és ő maga csak később válik majd donorrá.

Ruth, Kathy és Tommy érzelmi felnőtté válásáról szól a film, arról, hogy meg kell tanulniuk elfogadni magányukat, ami duplán is rájuk nehezedik: bele kell törődniük társadalmi szerepükbe, megváltoztathatatlan sorsukba, hogy életüknek az önfeláldozás a célja, miközben személyes tragédiájuk, hogy a szerelem, ami lehetett volna Kathy és Tommy közt, nem teljesült be, és ez mindhármukat boldogtalanná tette. Bármiféle remény egy más életre csak tünékeny, hazug pillanatokra bukkan fel, az elkerülhetetlenség fájdalmáról szól a történet, nem a boldogság megtalálásáról.

A könyv annyira szenvtelenül írja le Kathy és társai történetét, hogy nem eléggé átélhető a főhősök fájdalma, Romaneknek viszont sikerül velőig hatoló fájdalmat közvetítenie a filmjével. Pedig a hatásvadászat nagyon messze áll tőle: néhány érzelmileg felfokozott jelenetet kivéve végig fenntart egy olyan visszafogottan feszült atmoszférát, ami nagyon is életszerű, és pont ettől hatásos. Még a színek is tompák: a képeket domináló fakó barnák és szürkék szépen segítik a melankolikus és kétségbeesett közt változó hangulat megteremtését.

Mindhárom főszereplő csodálatos, és a Keira Knightley-szkeptikusok bizonyára meglepődnek majd, hogy ő a legjobb hármuk közül. A fájdalom, a félelem és a magány mindannyiuk tekintetében gyönyörűen tükröződik, de Knightley viszi el a show-t a tengerparti jelenettel, amiben karikás szemekkel, lelkifurdalástól gyötrődve gyón barátainak és kéri a megbocsátásukat. Igazi nagy színészi pillanat, amihez Mulligannek és Garfieldnek csak asszisztálnia kell.