Ismét vértől iszamós az aréna homokja

Az első évad nézettsége kitűnően alakult, a trenddel ellentétben nem folyamatos és fokozatos csökkenést, hanem állandó és kitartó növekedést produkált, a finálét közel kétszer annyian látták, mint az első epizódot. Ezek után az lett volna a meglepetés, ha nem készült volna el a folytatás, ami furcsa módon az előzményeket meséli el – mielőtt a „rendes” második évad elkészülhetne. Ennek oka meglehetősen szomorú: Andy Whitfield, Spartacus megformálója rákos beteg, és ugyan egy ideig úgy tűnt, hogy legyűrte a kórt, de visszaesett, és orvosai tanácsára kiszállt a produkcióból.

Az Aréna istenei alcímet kapott előzménysorozathoz viszont nem nagyon volt szükség Whitfieldre, mert nem róla szól a történet, hanem arról a gladiátorképzőről, ami tulajdonképpen a történet középpontjában áll. Azt ugyanis nagy hiba lenne feltételezni, hogy az első évad vagy az előzménysorozat csak a gladiátorokról és az erőszakról szól – korántsem, mint ahogy a Róma sem csak a politikáról és az ármányról mesélt.

Ismerős arcokról szól tehát az Aréna istenei, nagyjából ugyanazokkal a szereplőkkel, mint akikkel az első évadban találkozhattunk. Az alkalmazott technika is megegyezik az elődjével, azaz zöld háttér előtt, nagyszabású díszletek nélkül forgatott epizódokat kapunk, amiben az a jó, hogy a készítők fantáziájának tulajdonképpen mára már semmi nem szab határokat. Viszont pont ez az ilyen megoldások rákfenéje is, hiszen azt és úgy mutatnak meg a háttérben, amit akarnak, és sajnos ez néha túlzásokba megy át – kötve hiszem, hogy a gladiátorviadalok alatt a közönség folyamatosan üzekedett volna a nézőtéren, ha más nem, legalább a kivégzésekre csak felnéztek.

Ami a történetet illeti, ez az az évad, ami megmutatja, hogyan lett az egyik legnagyobb ludus, azaz gladiátorképző Batiatus másodosztályú csapatából, megismerünk pár új hőst és gazembert, kapunk nagyjából ugyanannyi erőszakot, vért és szexet, mint a Vér és homokban, mindezt egy rövidebb, hat epizódos évadba sűrítve. Visszatér John Hannah (Batiatus) és az egyre többet vetkőző Lucy Lawless (Lucretia), a gladiátorok és más rabszolgák között viszont találunk majd új arcokat bőven, kezdve az évad kvázi főszereplőjével (Dustin Clare). A vendégsztárok közül a Dexterből (is) ismert Jaime Murray neve lehet ismerős, ő Lucretia egyik barátnőjét alakítja.

Az évad során nagyjából ugyanazt az utat járjuk be, mint az első szezonban, de az első epizód után a készítők kicsit visszavesznek ez erőszakból, és inkább a karakterfejlődésre helyezik a hangsúlyt, ami a Hannah-Lawless páros esetében érthető és jogos is. Egyrészt két tényleg kiváló színészről van szó (Lucy Lawlesst csak a Xenára alapozva vétek lenne beskatulyázni), másrészt az állandó intrikák, a melléjük sodródó mellékszereplőkkel folytatott virtuális és valós csatározás ehhez elég érdekessé teszik őket. A probléma leginkább a gladiátorokkal van, akik között nem sok igazi egyéniség akad, nagydarab izmos palik, akik jobb híján egymást ölik hétvégente – ebből nem nagyon lehet shakespeare-i drámát kihozni.

A sorozat megvalósítása során a készítők a már említett virtuális díszletek és a zöld háttér előtt forgatott jelenetek mellett nagy, de nem túlzott hangsúlyt fektettek a hitelességre, a fegyverek, az eszközök, a ruhák, a paloták berendezése láthatóan nagy műgonddal és odafigyeléssel készült, bár a Rómához hasonló aprólékossággal (ott még a statiszták zsebében lapuló bugyellárisokban is az eredeti pénzérmékre megszólalásig hasonló replikák lapultak) nem találkozunk.

Ez nem is hiányzik igazán, mert az Aréna istenei egy kiváló kalandfilm, amit főleg azoknak szántak a készítők, akik romantikus kalandokra vágynak szép rabszolganőkkel, heroikus küzdelemre kigyúrt gladiátorokkal, intrikára, árulásra és túlfűtött erotikára. Férfiaknak és kalandvágyó nőknek mindenképpen jó szórakozást nyújt.

Értékelés: 4/5