Filmforradalom

James Cameron valamikor nagyon régen még trükkspecialistaként dolgozott a legendásan olcsó trash filmeket gyártó Corman stúdióban. Az egyik filmhez mozgó gilisztákra lett volna szükség, de azok nem akartak változtatni a kényelmes tempón. Amikor a producerek a forgatásra látogattak, Cameron a tudtuk nélkül áramot vezetett a giliszták közé, és amikor a kamera indulásakor kimondta, hogy „Action!”, azok rángatózni kezdtek, a filmguruk pedig el voltak ájulva attól, hogy a giliszták hallgattak a trükkspecialista vezényszavára. Állítólag részben ennek a trükknek köszönhette első filmje, a Piranha 2. rendezői székét, a többi pedig már történelem. A történetet csak azért írtam le, hogy egy ilyen aranyos aprósággal illusztráljam a rendező alkotói géniuszát. Olyan fickó ő, aki nem ismer lehetetlent, és mivel a többieket már régen (vagyis 1997-ben, a Titanickal) túlszárnyalta, már csak saját magát kellett legyőznie. Az Avatarral aztán rendesen legyűrte korábbi teljesítményét.

Ha jobban belegondolunk, direktorunk mindig szerette a relatíve egyszerű vonalvezetésű (a kivétel ez alól talán a Terminátor időutazásos sztorija) történeteket, és a legújabb mozija sincs túlbonyolítva. Ha a na’vikat indiánokra, az idegen bolygó közegét pedig földi őserdőre cseréljük, a Pocahontas-párhuzam egyszerűen megkerülhetetlen. Cameron zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy mindez egy cseppet sem zavarja a nézőt, sőt az ismerős alap nem is árt az ismeretlen közegben. Kétszázötvenmillió dollárból olyan idegen dzsungelt és olyan elképesztő, még sosem látott fajokat alkotott meg, hogy nem győztük kapkodni a fejünket, a 3D pedig tényleg elképesztő varázslattá változtatta a filmmel töltött három órát (a játékidő úgy múlik el, hogy észre se vesszük…).

Az Avatar úgy tud szólni a lehető legszélesebb közönségréteghez, hogy senkit nem próbál hülyének nézni, ezt pedig tényleg csak a legnagyobbak tudják. Úgy dédelget forradalmi művészi ambíciókat, hogy közben mégis képes mindenkit megszólítani, ráadásul egy új szintre helyezi a színészek arcleolvasásának technikai eljárását. Sam Worthington és Zoe Saldana na’viként is erősen emlékeztet önmagára, és jól láthatóan tényleg az ő játékuk jelenik meg a filmben. Kíváncsi vagyok, hogy a különböző díjátadók mikor jutnak el arra a szintre, hogy ezt észrevegyék és értékelni kezdjék.

Az Avatar óta jó néhány film kapcsán hallottuk már, hogy a 3D-s technológiát James Cameronéktól kölcsönözték, de valahogy egyik sem nézett ki feleannyira se jól, mint ez a mozi. Ilyenkor derül ki igazán, hogy nem minden a technológia: tudni kell azt művészi színvonalon használni. Rendezőnk közel öt éven keresztül dolgozott a filmen, szemben a mai mozik átlagos egy-két éves teljes elkészülési idejével, és ez bizony meg is látszik a végeredményen.