A gyilkos, aki ott se volt

Andrew Jarecki egy Oscar-jelölt dokumentumfilm, az Elfogták Friedmanékat után, különösebb játékfilmes tapasztalat nélkül rendezte meg a Véres románcot. Nem szükséges elolvasni a nyilatkozatait, a filmet látva is evidens, hogy most sem az izgatta, hogy nagyjátékfilmet csináljon, hanem, hogy dokumentarista alapossággal feltárja egy minden valószínűség szerint beteg elme működését.

A filmben David Marksnak nevezett főhős története Robert Durst valós történetén alapul, meglehetős pontossággal. Durst egy New York-i ingatlanmágnás fia volt, akinek '82-ben azóta is tisztázatlan körülmények közt eltűnt a felesége, 2000-ben meggyilkolták egy jó barátját, őt pedig 2003-ban bíróság elé állították a szomszédja meggyilkolásáért, amit el is ismert, azonban az esküdtszék mégis felmentette. Durstról a legutóbbi sajtóhír tavaly ősszel az volt, hogy vett egy házat Harlemben, és a szomszédok nem repesnek az örömtől, hogy egy gyilkos lesz az új szomszédjuk. Persze a film nem tart idáig, véget ér Durst - bocsánat: Marks - bírósági tárgyalásánál.

Jarecki tehát egy számos homályos pontot tartalmazó, legalábbis bizarr életutat mutat be, aminek a titokzatossága és borzalmai óhatatlanul kíváncsiságot ébresztenek a nézőben, de az a probléma, hogy már az elején tudjuk, nem fogunk se bizonyítékot, se kielégítő magyarázatot kapni semmire, hiszen a valóságban sem volt megnyugtató lezárása a sztorinak.

A Markst alakító Ryan Gosling egy nagy kérdőjelként sétál be a filmbe, és hiába próbálják a forgatókönyvírók (Marcus Hinchey és Marc Smerling) és a rendező gyerekkori traumával, esetleges skizofréniával magyarázni a történteket, a film végén sem értjük Markst jobban, mint az első jelenetben. Ahogy a felesége (Kirsten Dunst) mondja neki: "sosem állt hozzám senki közelebb, mint te, és mégsem ismerlek egyáltalán". Sajnos mi is pont így érzünk, ami nem szerencsés, ha valakit 100 percen át kell néznünk.

Habár a nagy titok megfejtése nézőfrusztrálóan hiábavaló próbálkozás, a lelkiismeretesen alapos megközelítés tartogat érdekességeket is. Ha másért nem, hát azért biztosan izgalmas a 70-es évek elejétől végigkövetni ennek a szépen induló házasságnak a történetét, mert az alkotók szemmel láthatóan rengeteg energiát fektettek abba, hogy minden hiteles legyen: a lepukkant New York-i hoteleket és a napfényes Vermontot egyformán nagy műgonddal keltik életre, ahogy Dunst kosztümjei is mind aprólékos odafigyelésről tanúskodnak. Jó nézni ezt a filmet.

Gosling kétségkívül generációjának egyik legnagyobb tehetsége, Markstól viszont mintha még ő is elbizonytalanodna néha. Maga sem tudja a választ, hogy egy sérült, szánni való embert vagy egy gonosztevőt alakít, és ettől a figurája nem annyira sokrétegű, inkább képlékeny lesz. Dunst viszont - akinek könnyebb feladat jutott sokkal egyszerűbb, egyirányúbb figurájával - kifejezetten jó a szerelmes-kétségbeesett feleség szerepében.

Nem rossz film a Véres románc, csak olyasmit vállalt, amit lehetetlen teljesíteni. Talán jobban jártunk volna, ha Jarecki játékfilm helyett dokumentumfilmet készít a sztoriból.

Értékelés: 3/5