A csiszolatlan gyémánt

Az első két Terminátor-mozi és A bolygó neve: Halál ma már referenciafilm, miképpen a Titanic is, csak egészen más szempontok szerint. Utóbbit 1997-ben mutatták be a mozik. Azóta sokszor lehetett hallani a készülő új szuperprodukciójáról, de a több mint egy évtizedes rendezői hallgatás még a legsikeresebb alkotók renoméját is kikezdi. Így az ígéreteket is egyre nagyobb fenntartással kezelte az ember. Sokan gyártottak különféle elméleteket, hogy Cameron miért is hallgat, voltak, akik már teljesen le is mondtak róla. Aztán James Cameron meglépte az egyetlen lehetséges lépést: visszatérése, az Avatar óriásit szólt, majd’ minden élő rekordot megdöntött.

Pedig a film nem hibátlan. Korunk divatjának azonban maximálisan megfelel, tehát látványorientált, vizuálisan pedig varázslatos élményt nyújt – különösen az IMAX 3D verzió. (Bocsánat, tévé-, illetve monitorrajongók, de az otthoni dobozban, 2D-ben biztos nem lesz akkora élmény. Mint ahogyan azokat sem tartottam sikeresnek, akik kamerás torrent változatot választották annak idején.) A cselekmény helyszíne, a Pandora bolygó megteremtése mesteri munka, olyan, mintha absztrakt tájképek kelnének életre a vásznon. Mintha csak egy dokumentumfilmet néznénk, már ez önmagában lenyűgözően érdekes (ha már a cselekmény kissé unalmas, de erről később…) – ez az összetett világ egyetlen ember fantáziáján alapul. Elképesztő, zseniális, művészi. Az Avatarban van még persze mennyiségi akció is – ezt Camerontól el is várjuk –, de ezt is a látványoldal pozitívumai közé írhatjuk.

Azonban rekordok ide, vizuális orgia oda, ha az első eufórián átesünk, bizony feltűnik (lehet tagadni, megértjük ezt a rajongói attitűdöt), hogy az innovátor Cameron a forgatókönyvet az iparos Cameronra bízta. Amilyen modern a látvány, olyan porosak a dialógusok, a történetépítés, a dramaturgia mind Hollywood stúdiókorszakát idézi, amikor tényleg kvázi vonalzóval rajzolták a karaktereket és a viszonyrendszerüket – ennek megfelelően az Avatar sem bonyolítja túl, lineárisan mesél el egy tanmesébe oltott Courths-Mahlert. Kiszámítható, patetikus, olykor még sablonosan szájbarágós is, hovatovább, ridegen érdektelen, a mondanivaló egyszerű, mint az anyai pofon, de mielőtt az Avatar-rajongók csőre töltenék a lézert, azért tegyük hozzá, végül is átütő, élvezhető, de ami legfontosabb, könnyen befogadható mesévé áll össze – csak éppen nincs egy szinten a látvánnyal, ezért a mű nincs, nem lehet egyensúlyban. Mártírként az igazságért harcoló hősöket már sokszor láttuk ugyanis: a giccset napi szinten nyomják le a torkunkon. Azonban a vizuális innovációnak megfelelően a dramaturgia terén is valami fenomenálist vártunk az Avatartól – elvégre Cameronról és „gyermekéről” van szó.

Nem vitás: az Avatar megkerülhetetlen film, történetileg fontos audiovizuális jelenség. A kasszák fáradhatatlanul csilingelnek még ma is, James Cameron továbbra is a (film)világ ura. A gyémántot azonban most nem csiszolta tökéletesre.