A boldogság nyomában

A Blue Valentine sem akar több évnyi házasságot bemutatni, egyszerűen csak bemutatja Dean és Cindy megismerkedését, majd a végnapokat jellemző szenvedést. Utoljára talán az 500 nap nyár próbálkozott valami hasonlóval, csak ott az idősíkokat még ennél is erőteljesebben keverték, és a film alapvetően vidám volt és optimista, ami a Blue Valentine-ról már egyáltalán nem mondható el.

Ahhoz, hogy az ember igazán mélyen ható módon tudjon mesélni a szerelemről, nem árt, ha már maga is átélt néhány dolgot. Derek Cianfrance rendezőn nem csak a saját kudarcba fulladt kapcsolatai, hanem a szülei válása, és az ellentmondásokkal teli házasságuk is mély nyomot hagyott. A forgatókönyvet több mint tíz éven át érlelte, ennek ellenére mégsem esett abba a hibába, hogy túl sok mindent akarjon elmondani nekünk. „Keep it Simple!” – tartja a bölcs hollywoodi mondás, amit Cianfrance száz százalékig betartott.

Adott két, első látásra egyáltalán nem összeillő ember, akik valahogy mégis megtalálják egymással a közös hangot, de persze már ekkor érezni lehet, hogy ez az idill nem tarthat sokáig. Ehhez képest elég jól húzzák, még közös gyerekük is lesz, a kapcsolatuk egy ponton túl azonban már képtelen továbbfejlődni. Eljön az a pont, hogy már bármit tesz a másik, az egyszerűen nem lehet jó.

A Blue Valentine párhuzamosan mutatja be Dean és Cindy kapcsolatának születését, valamint a - valószínűleg - végső pillanatokat, és a film ellentétes érzelmekre építő idősíkváltozásai egy csúcsjelenetben érik el a maximális hatásfokukat. Egyszerre látjuk a boldog házasság képeit a végső nagy veszekedés perceivel, amiből tudjuk, hogy már nincs visszaút. Vagy ha van is, annak sem lehet jó vége. A két idősík párhuzamos futtatása simán lehetne erőltetett vagy mesterkélt, de ebben a filmben ez nem így működik: egyáltalán nem érezzük, hogy a formai bravúrkodás lenne a cél, sokkal inkább ez is csak egy eszköz ahhoz, hogy jobban megérthessük a két főhőst.

Hiába vannak azonban a filmben csúcspontok a boldog pillanatok miatt (a sztepptánc és az éneklés feledhetetlenül aranyos), a veszekedések és a reménytelenség képei mindig kioltják a pozitív érzéseket, és hiába a boldogságtól ragyogó mosolyok az esküvőn, ha mi, nézők már ekkor tudjuk, mi lesz a vége. Végtelenül őszinte mozi ez a szerelemről, ami végre nem az amerikai elit köreiben játszódik. Hősei munkásosztálybeli emberek, akik nem kisebb kastélyokban laknak, és senki sem rohan a reptérre, hogy nagy tömeg előtt valljon szerelmet a másiknak.

Ahhoz, hogy a Blue Valentine ennyire igazi és valódi legyen, persze kellettek a színészek is. Hiába tartják Ryan Goslingot mostanában a legvonzóbb hollywoodi színésznek, itt pocakosan, kopaszodva teljesen hétköznapivá tud válni, Michelle Williams-nél pedig továbbra sincs érzékenyebb és sebezhetőbb színésznő Hollywoodban. A párosuk pazarul működik, a Blue Valentine pedig biztosan befészkeli magát a szívünkbe és az agyunkba, és soha nem tudjuk majd kitörölni onnan. Egy ilyen filmre nem lehet 5/5-nél kevesebbet adni.