close
premier
utoljára
7670_-_254

Interjú az X-men-filmek sztárjával, Hugh Jackmannel

Hugh Jackman: "Wolverine egy különleges lény, aki nem akar semmi mást, csupán a saját törvényei szerint élni."

Hugh Jackman vitathatatlanul tagja a jóképű, tehetséges, szerethető férfiszínészek Panteonjának. Megjelenése abszolút lefegyverző: ahogy szélesen mosolyogva belép a helyiségbe, karját kitárva üdvözöl, és lágy tekintetétől minden esetleges ellenállás elillan. Az a kifejezés, hogy „vonzó”, csak azért nem nem állja meg helyét a 188 centis Hugh-ra, mert a vele való személyes találkozás élménye egyszerűen több: természete közvetlen, udvariassága végtelen. Első pillantásra egy tökéletes ember boldog élete villan fel előttünk, nem is alaptalanul: eddig 12 évi házassága szintén ausztrál színésztársával, Deborah Lee Furness-szel azóta is kiegyensúlyozott.

Mégis, hogyan választott párt magának, mikor szinte minden nő a lába előtt hever?

„Törekszem rá, hogy távol tartsam a nyilvánosságot a magánéletemtől” – kezdi Jackman – „Hűséges vagyok a feleségemhez és a gyerekekhez, sosem gondoltam úgy a karrieremre, mint valami sürgős dologra. Azt vallom, ha keményen dolgozom, és hűséges maradok az eredeti céljaimhoz, akkor a jó dolgok előbb-utóbb úgyis megtörténnek velem.” Majd hozzáteszi: „Itt van például a találkozásunk Deborah-val: álmaink párjának megtalálása önmagában is óriási élmény, de ha mindez egy sikersorozat munkálatai között zajlik, akkor az tényleg a legboldogabb életszakasz. És ez a boldogság már örökre a miénk marad. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtaláltam Őt, és a közelemben tudhatom. Mázlista vagyok, na!”

Egy másik nagyszerű, ám aktuálisabb élmény lehetett, az Oscar-díjátadó házigazdájaként nyújtott alakítása. Kifogástalan elganciájával előadott nyitószáma, a zenés-énekes produkciója visszaállította a szórakoztatóipar régi fényét. Bár legutóbbi romantikus drámája, a Nicole Kidman-nel alakított Ausztrália (Australia) nem teljesen váltotta be a hozzá fűzött reményeket, azért azt mindenképp el kell ismernünk, hogy Jackman igazán nagy dobása az X-Men kezdetek: Farkas című akció fantasy címszerepe volt – a film világszerte első helyen nyitott a mozipénztáraknál május elsején. Nem csupán ez a negyedik része a roppant népszerű szuperhős-filmsorozatnak az egyetlen alkotás Jackman portfóliójában, hanem számos más alakítása kétségtelenül Hollywood egyik legtöbbet foglalkoztatott férfiszínészévé teszi a nem is túl távoli jövőben. Az olyan korábbi filjei, mint A forrás (The Fountain) és a A tökéletes trükk (The Prestige) a kritikusok elismerésén kívül anyagilag nem sokat hozott a konyhára. Ezzel szemben a Wolverine-eposz önálló életre kelt a quadrológia többi részétől, és a Live Schreiber által alakított filmbéli ellenfelét, Victort legyőzve, végül elérte a már hosszú ideje megérdemelt szupersztár címet.

Az itt következő beszélgetés során a negyvenéves szívtipró őszintén nyilatkozik házasságáról, gyermekekről, és szexszimbólummá válásának feldolgozásáról. A színész túlnyomórsézt szülőföldjén, Ausztráliában él feleségével és két gyermekükkel – Deborah Lee elvetélése miatt döntöttek az örökbefogadás mellett. Szintén mesél Wolverine karakteréről, és hogy miért döntött úgy, nem csak színészként, de producerként is részt vállal a munkálatokban.

Hugh, hadd kérdezzelek elsőként Wolverine karakteréről. Most, hogy így önállósította magát az előző részektől, milyennek látod?

Jackman: (nevet) Megpróbáltuk egy kicsit keményebbé faragni a figuráját, mert úgy éreztem, az előző X-Men filmekben eléggé elpuhult. Azt hiszem, most sikerült jobban összesűrítenünk igazi mivoltát: Wolverine egy különleges lény, aki nem akar semmi mást, csupán a saját törvényei szerint élni.

Az karakter fejlődésével való elégedetlenséged miatt gondoltad úgy, hogy producerként is besegítesz?

Több felelősséget akartam vállalni ezért a szerepért, és jobban oda akartam tenni magam, minden lehetséges módon. Ezt a filmet én már évek óta láttam a fejemben, és Wolverine-re mindig is úgy gondoltam, mint Kardfogú, Deadpool, Gambit és többi öntörvényű mutáns ősatyjára.

Színészként mi az, ami megfogott Wolverine karakterében?

Ez a szerep engem mindig is Piszkos Harry-re, vagy Han Solora emlékeztetett, mert Wolverine alapvetően jófiú, csak nem éppen kedves. Számos hibája van, és talán ezt szeretik benne a nézők is, ahogy önmagával vívódik. Ő volt az első igazi antihős a képregényekben.

Milyen érzés volt együttdolgozni Gavin Hood rendezővel, miután a többi X-szuperhős társad magatokra hagyott?

Kicsit kevesebb puszilkodás (nevet) Fantasztikus volt. Gavin nagyon jó direktor, határozott, megértő és belelát a karakterek szívébe. Ezt a négy filmet pont az kapcsolja össze, hogy a szereplőknek vannak érzelmeik, nem csak szimplán végigjátszanak egy történetet. Vannak más nyerő tulajdonságaik is, és persze hiányosságaik is, de nem ezekről szól a film, hanem magukról a szereplőkről, és küzdelmeikről. Viszont Halle Berryt hiányoltam, komolyan! (nevet)

Az X-Men akciófilmekben, de még a romantikusabb Ausztráliában is a kidolgozott izomzatod dominált. Milyen edzéstervet követsz?

Már jó pár éve szokásommá vált a rendszeres napi edzés minden hajnalban 45 percben. Amikor pedig edzőterembe megyek délelőtt, a fizikai teljesítményem mindig attól függ, amilyen hangulatban éppen vagyok. Táplálkozás terén szigorú protein-alapú diétát követek. Az Ausztráliára való felkészülés alatt figyeltem fel erre az étrendre, amelyen a tevehajcsárok is élnek. Amikor kint vannak a pusztán, írtóra lefogynak, de izmosak maradnak. Amikor visszaérnek, és újra rendes táplálékot vesznek magukhoz, elég csak keveset enniük, mielőtt újra dolgozni kezdenének.

Van személyi edződ?

Persze. Mike-kal még tizennyolc éves koromban találkoztam, és azóta is azt gondolom róla, hogy nagyszerű szakember. Versenyszelleme hihetetlen, képes akár csak az ajtóig is vetélkedni, és ez a tinédzserkori mentalitás bár képtelenül hangzik, de nagyon hatásos motiváció.

A People Magazine a valaha élt legszexibb férfinak választott, és gyakran csodálnak a megjelenésed miatt. Az a típusú srác voltál, akinek lába előtt hevertek a lányok?

(nevet) Sosem voltam szoknyavadász, aki csak játszik a nőkkel. Kissé félénk voltam, sőt, kifejezetten zavarba jöttem, ha csajok érdeklődtek irántam egy buliban. Időbe telt, mire önbizalmat szereztem a lányok előtt. Az egyik legnagyobb előnye a színészi tanulmányoknak, kétségkívül az, hogy rengeteg csinos nő között töltheted az időd nagy részét – ezért tanul ennyi srác színészetet. Látnod kéne azt a sort, ahogy a csajok tolonganak egy-egy kurzusra való beiratkozásért! A lényeg a lényeg, elég szép éveim voltak Perth-ben.

Közismert, hogy feleséged, Deborah-Lee már befutott sztár volt, mikor te egy epizód-szerepet kaptál a „Corelli” című, népszerű ausztrál tévésorozatban.

Ja, jó sztori volt, egy bérelt kocsiban láttam meg először. A forgatáson egymáshoz közel voltunk elszállásolva, és mikor egy reggel értem jöttek, hogy felvegyenek, megláttam az aranyos kis napszemüvegében, ahogy hátrafordult, és csak annyit mondott: „Szia, Deborah-Lee vagyok, és örülök, hogy találkoztunk!”. Emlékszem, milyen király érzés volt, egyszerűen istenien festett abban a napszemüvegben, meg úgy egyáltalán.

Akkor szerelem első látásra volt, ugye?

(nevet) Érezhetően vonzódtunk egymáshoz az első pillanattól fogva. Azért az meglehetősen fura volt, hogy életem első komolyabb szerepét alakítom, erre tessék, rögtön belezúgok a főhősnőbe! Egy évvel később összeházasodtunk, majd New York-ba költöztünk, amikor amerikai szerepeket kaptam. Szóval az egész egy hihetetlen kaland volt mindannyiunk számára.

Megváltoztál apaként?

(nevet) Hát persze. Sok mindent meg kell tanulnod magadról hozzá. És azt hiszem, nem csak magadról, de a szüleidről is. Például a feleségem gyakran szólit Chris-nek az apám után, mert sokszor hasonló a kiejtésem az övéhez. Ez persze bosszant, mert tudom, szándékosan sosem beszélnék így. Apaként sokat tanulok magamról is, például azt, hogy az első gyermek érkezésével az addigi szimpla házasság a következő szintre lép. Már nem csak szimplán szerelmes vagyok, hanem az egész értékrendem a család köré szerveződik. Az a gyermekkor, amelyben felnőttem sokban különbözött a gyermekeimétől, de valahogy mégis nagyon hasonló maradt hozzá, mert mindig is a gyermekek voltak és lesznek az igazság egyetlen tiszta forrása.

Akkor mondhatjuk, hogy ez a boldog családi élet kárpótol valamennyire a szüleid válása miatt elszenvedett nehézségekért?

Végtelen megelégedéssel tölt el, hogy felhőtlen életet kínálhatok a családomnak. Apámnak annak idején öt gyermeket kellett felnevelnie, lényegében egyedül, ami egy hosszabb idő után szörnyű volt. Késő éjjel ért haza, ezidő alatt pedig idősebb bátyámmal sokat csibészkedtünk, meg állandóan verekedtünk egymással. Apa persze ideges lett, én elbőgtem magam, mire rám szólt, hogy azonnal hagyjam abba a sírást, különben…

Neheztelsz édesanyádra, amiért elhagyta a családot nem sokkal születésed követően?

Anya nagyon szenvedett akkoriban a gyermekágyi depressziótól, amit ugyan nem diagnosztizáltak, és emiatt kezelést sem kapott, de ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy nagyon kemény időszakot élt át. Képzelj el egy nyitott lelkű, szabadon gondolkodó anyát, akit a rendszeresen túlórázó, munkamániás hivatalnok férje állandóan magára hagy a családdal. Csoda-e ezek után, ha szegény nem bírta idegileg?

Mi a legmaradandób emléked ebből a korszakodból?

Ami elsőre eszembe jut, az az, hogy mindig is normális akartam lenni. Persze, hiányzott Anya, és sokáig azt is hittem, hogy vissza fog jönni. Tizenkét éves koromban megpróbáltak kibékülni, de ez a kísérlet elég rövidéltű volt. Mikor felsejlett a remény, hogy talán mégis újra összejönnek, én már kész tényként azt mondogattam magamban: „Tudtam, tudtam!” – de persze ettől még külön maradtak. A válás nem volt szokás akkoriban, de még furcsább volt, hogy egy anya hagyja ott a családját. Letörtem, és bár az emberek vigasztalni próbáltak, én a fenébe kívántam a törődésüket.

Meg kellett tanulnom továbbélni a saját életem. Ebben segített a tudat, hogy anyám mindig szeretett minket, nem miattunk hagyott el bennünket, ezért én se haragudtam rá sosem. Azóta felnőttem, és sok év múltán találkoztam vele, beszélgettünk, és beláttam: semmi, de tényleg semmi más módja nem volt akkor a helyzet megoldására. Azóta is jó viszonyban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot.

A szórakoztatóipar, a színészet, az önkifejezés tehát egy menekülés volt számodra e sérelmek elől?

Barátaim azt mondják, van bennem némi hajlam, hogy a történtek ellenére is derűsen gondolkozzam. Bár lenne okom a haragra, színészi munkám során egyszercsak rádöbbentem, hogy jobb eltemetni a fájó emlékeket, hiszen annyi minden vár még az életben, ami boldoggá tehet.

Az Ausztrália elkészítése nagy cél egy magadfajta ausztrál színésznek?

Hihetetlen élmény volt. Rengeteg kemény munka van benne, különösen a lovaglós jelenetek, hogy úgy fessünk a nyeregben, mintha beleszülettünk volna.

Hogy élted meg ezeket a forgatásokat?

(nevet) Először is kellett szerezniük egy méretben hozzám illő lovat, különben úgy néztem volna ki, mint mikor a gyerekek pónin lovagolnak. Tulajdonképpen nem is egy, hanem négy lovam volt: külön-külön a galoppozáshoz, vágtához, és egy, amin mindvégig csak ültem. Ez volt a legtürelmesebb lovam, bármi zajlott körülöttünk, ő mindig higgadt maradt, így én csak a dialógusaimra koncentrálhattam. Összefoglalva: nagyon élveztem az Ausztrália forgatásait.

2010-11-24

Tisztelt Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a jelen honlap cookie-kat használ olyan webes szolgáltatások és alkalmazások nyújtása céljából, melyek cookie-k nélkül nem lennének elérhetőek az Ön számára. A jelen honlap használatával Ön hozzájárul, hogy a böngészője fogadja a cookie-kat.

 

A cookie-k használatáról és a használatuk módosításáról itt tájékozódhat.


Többet ne jelenjen meg