A szenvedélyes környezetvédő – aki a két díjra is jelölt Az utolsó óra (The 11th Hour) dokumentumfilmhez adta tehetségét 2007-ben – most Ridley Scott Hazugságok hálója (Body of Lies) című kém-thrillerében, Russel Crowe ellenfeleként tér vissza a nagyjátékfilmek világába. Ennek apropóján beszélgettünk vele.
Leonardo megütötte a genetikai főnyereményt: heves szellemet, és metszően éles tekintetet örökölt, pillantása néha tényleg zavarba ejtő. Az egykori tinédzser szívtipró nagy utat tett meg idáig, melynek a szintén ambíciózus Kate Winslettel alakított Titanic címszerepe csupán egy lépcsőfoka volt, de napjaink befutott színészeként is messze van még a végállomástól. Ahogy az igazán nagyokhoz illik, általában hallgat a magánéletéről, mestere a személyes kérdések elől való kitérésnek. Ám azt mégis tudjuk róla, hogy számos szupermodellel volt már dolga, köztük a brazíliai szépséggel, Gisele Bündchen-nel is járt 2001 és 2005 között, jelenleg pedig az izraeli Bar Refaeli a párja. Belekortyol jegesteájába, fogpiszkálót vesz foga közé, és láthatóan élvezi a macska-egér játékot, ahogy mindig is, ha újságírók a magánéletéről faggatják.
Russell Crowe szerint nem sokat változtál, mióta együtt dolgoztatok a Gyorsabb a halálnál (The Quick and The Dead) produkcióban. Akkor 18 voltál, azóta ihatsz, és valószínűleg már nem vagy szűz. Biztos van más változás is az életedben, nem?
(csóválja a fejét) Ja, szokása mindig ezt mondani. Fogalma sincs, miről beszél, de nem zavar, hadd mondja csak. (nevet)
Russel elismeréssel szól róla, hogy a Titanic hihetetlen népszerűsége ellenére sem rugaszkodtál el a földről. Te hogy érzed, sikerült megőrizned önmagad?
Ki tudja azt megmondani, mit jelent önmagunknak lenni? (nevet) Kedves tőle, ha így gondolja, és én is hasonlóképpen vélekedek róla. Szerintem neki is hasonló érzés lehetett a népszerűséget átélnie. A legjobb módszernek eddig az bizonyult, ha humorral gondolunk a népszerűségre – így lehet ugyanis a legjobb munkakapcsolatot kiépíteni hasonló gondolkodású emberek között.
Azért volt egy-két kellemetlen szakasz is ebben a folyamatban, nem?
A kamaszkor nyilván mindenkinek egy nagyon kellemetlen folyamat. Sokan azt gondolják, a művészek, vagy a magukat adó színészek nem élnek át nehéz időszakokat, de ez tévedés. Valójában ebben a szakmában is dolgoznak nagyszerű emberek – és persze kevésbé értékesek is.
A "Hazugságok hálójában" szerelmi bánata van a karakterednek. Te magad tervezed már a házasságot?
Mármint hogy én? Egész biztosan! (nevet)
Azért még a 40. szülinapod előtt lesz, ugye?
Ha lenne egy kristálygömböm, simán meg tudnám mondani. (nevet)
Mi az, ami megfog egy nőben?
Millió és ezer tényező, hiszen a nők fantasztikusak! (nevet) Ugyanazt az unalmas dumát mondanám, mint akármelyik férfi.
Mint például?
A jó humoruk biztosan számít nálam.
Kell, hogy jól tudjon főzni?
(nevet) Igazából, nem feltétlenül.
Te amúgy tudsz magadra főzni?
Néha tudok. Úgy értem, imádok amúgy főzni, de nehéz szabadidőt találni rá, mert ha egyszer rászánom magam, hirtelen azt veszem észre, elszaladt vele három órám. Ilyenkor persze sajnálom a rászánt időt, és legközelebb kimegyek enni valahová. Szóval jó szakács vagyok, aki azonban ritkán főz.
Hány évesen tapasztaltad meg az első szerelmet?
Már megint ez a téma! Figyu, tényleg nem emlékszem. (nevet) Talán mintha az első barátnőm... tényleg nem tudom, fogós kérdés.
Milyen csajokra indulsz be?
Fogalmam sincs. Az tuti, hogy a magukat másnak mutató csajok biztosan nem jönnek be. És a bosszúvágyra éhesek sem. A lehetőségeket hajhászók pedig aztán tényleg nem. Szerintem ugyanúgy ítélem meg a lányokat, ahogy az emberek többsége: legyen eredeti személyiség, és értékes ember – ez minden, amit tudok.
Fel tudod idézni eddigi legromantikusabb pillanatodat?
(nevet) Bocs, ez nem fog menni.
Mesélnél egy kicsit a kellemetlen időszakodról?
Feltehetőleg a kamaszkori nyegleségem, főleg, amilyen az iskolában voltam. Sokkal alacsonyabb és vékonyabb voltam, mint az osztálytársaim. Későn érő típusként mindig belekerültem a... hogy is mondjam? Nem verekedésekbe, vagy balhékba, hanem inkább amolyan céltáblája lettem a nagyobbaknak.
Viszonylag fiatalon lettél közismert. Rögtön a Gilbert Grape (What's Eating Gilbert Grape) után?
Ha tizennyolc évesen kapsz akkora figyelmet, mint én annak idején a Gilbert Grape bemutatását követően, akkor nem igazán tudsz mit kezdeni vele. De szerencsére voltam annyira tudatos, hogy elhatároztam, nem változok meg – vagy legalábbis megpróbálok. Tudom, hogy közhelyesen hangzik, de ez van.
És milyen érzés volt a Growing Pains tévésorozatban dolgozni? Egy régi interjúban akkor még csak annyit mondtál, jól jegyezzük meg a neved.
Hú, milyen beképzelt voltam! (nevet) Egy igazi kis hülye.
A magánéletedben műgyűjtő vagy. Mit is gyűjtesz?
Művészeti alkotásokat, mára már egy igen jó filmplakát-kollekcióm gyűlt össze. Gyermekkoromból hoztam az alkotások iránti érdeklődésemet, Los Angeles művészközösségeiben nőttem fel.
Milyen fajta művészeti irányzattal foglalkozol?
Képzőművészettel, festményekkel és szobrokkal. Többségében a saját nemzedékem kortárs műveivel, mivel a régiek írtó drágák. Bárcsak korábban kezdtem volna!
Térjünk át a politikára! Korábban azt nyilatkoztad, a fiataloknak most kell dönteniük az elkövetkező ötven évükről. Milyen fő kérdés rejlik e kijelentésed mögött?
Látod, környezetvédőként csak azt mondhatom: bárcsak tizenöt évvel ezelőtt kezdtünk volna felhagyni az olajfelhasználással, korábban kellett volna a tiszta energiaforrásokat kutatni. Ha akkor elkezdtük volna, most jobban állnánk, de sajnos nem így van. Mi amerikaiak vagyunk minderre a legjobb példa: nem lenne szabad hagynunk, hogy a fejlődés végén az Amerikai Egyesült Államok legyen a Föld legnagyobb szennyezője és károsítója. Helyette élen kellene járnunk a technológiák fejlesztésében.
A Véres Gyémánt (Blood Diamond) produkciót követően elkezdtél anyagilag támogatni egy afrikai gyermeket. Miért döntöttél ezen megoldás mellett?
Hogy miért döntöttem így? Szerintem egyértelmű: ezt diktálta a jóérzésem. Ez a kislány Mozambikban szerepelt a dokumentumfilmben, és hatással volt rám. Egyike volt azon árváknak, akik az AIDS miatt vesztették el mindkét szülőjüket, ezért ezt az utat láttam a legjobb segítségnek.
Nagy természetimádó vagy, ezt már tudjuk. Hová menekülsz a szürke hétköznapok elől?
Csakis a tengerpartra megyek, mi más lehetne ennél jobb?
Sok hollywood-i színésztársaddal ellentétben alapvetően más a felfogásod az élet számos kérdéséről. A Hilton- és Lohan-félék nyilván nem foglalkoznak ennyit az anyatermészettel.
Nézd, mindannyian vásárlók vagyunk. És én sem akarhatom megállítani a fogyasztói társadalmat. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy minden egyes vásárlás egyben szavazás is, a pénzünkkel szavazunk: „Megéri ez az árát?” – ha kicsit alaposabban belegondolunk, mire költjük a pénzünket, és nem csak kidobjuk az ablakon haszontalanságokra, akkor már jó úton vagyunk a tudatos vásárlás felé.
Ezzel az erővel akár politikai karriert is kezdhetnél.
(nevet) Nincs bennem késztetés, hogy politikus legyek. Azt szoktam mondani a barátaimnak, igyekszem távol tartani magam mindenféle irodától.
Sokan azzal vádolnak, hogy természetvédelemről prédikálsz, miközben magánrepülővel röpködsz szerte a világon. Hogyan oldanád fel ezt az ellentmondást?
Nem aggasztanak ezek a kritikák, mert amikor csak lehet, általános légitársaságokkal utazom. Hibrid autóm van, környezetbarát építőanyagokból épült a házam, aminek tetején napkollektorok gyűjtik a meleget, természetes élelmiszereket vásárolok. Mindez köztudott rólam.
Mi az, ami nem az?
Emlékszem, gyerekkoromban nagyon igyekeztem, hogy ne lépjek repedésekre, de felnőttem ezek nélkül.
Bármi egyéb?
Nem igazán szeretek repülni.
Egyszer volt egy ejtőernyő baleseted, nem?
Ja, még régen. Majdnem meghaltam, mert nem nyílt ki az ernyőm.
Hallgatva is rémálomnak tűnik.
Átélve is az volt.
Lepergett előtted az életed filmje?
Igen, villanásokat láttam, ahogy a közhely is tartja. Nekem személy szerint néhány gyermekkori képem villant fel. (nevet)
Harmincas éveidben jársz – milyen érzés ebben a korban?
Minden bizonnyal jobb volna, ha a húszas éveimben járnék. Felnőttem, ez van.
Mi a baj a felnőtt-léttel?
Sosem állítottam, hogy baj lenne vele.
Ennyire sokat változtál volna az elmúlt tíz évben?
Bizonyos tekintetben igen. Talán unalmasan hangzik, de attól még, hogy 30 vagyok, sokszor még mindig huszonévesnek érzem magam. Hiszen ugyanaz a személy vagyok.
Nyilván sokan firtatták már, de érezted valaha is, hogy legszívesebben elmenekülnél a hírnév elől?
Biztosan, szinte mindig. De végül sosem hagyom magam áldozattá válni ettől a képtelen érzéstől, amikor felismerem magamon. Millió sokkal rosszabb probléma van a világon, amellyel az emberiségnek foglalkoznia kell. Nem úgy megy, hogy attól még, hogy híres vagy rögtön mindenkinek veled kell foglalkoznia. Egyáltalán, ki foglalkozik velünk? Mázlisták vagyunk, már csak ezért is, inkább nekünk kéne törődnünk a világ másik felével.
Filmsztárnak lenni azt is jelenti, hogy alapvetően különbözöl másoktól. Szerinted miben áll az eredetiség fogalma?
Ne is mondd, látom az emberek szemében, hogy azt gondolják, hogy félreértésben vagyok önmagammal, de mégsem kezdem el magyarázni nekik az igazam. Egyszerűen csak igyekszem önmagam lenni, és ez a legtöbb, amit tehetek, nem? Megvan azonban a saját baráti köröm, akik jól ismernek, és én is őket, ezért nem is vágyom rá, hogy mindenkinek a barátja legyek. Nem tudom, ez mennyire érthető.
Újra együtt játszottál Kate Winslet-tel a A szabadság útjaiban (Revolutionary Road). Felelevenedtek a régi Titanic-mánia emlékei?
Ó, a Titanic emlékei? (nevet) Igazából nem gondolnám, hogy ezeknek az emlékeknek mai időkben lenne helyük, az egy másik szakasza volt az életemnek.
Utána is tartottátok a kapcsolatot?
Persze, mindenképp. Kate legjobb barátaim egyike, szinte mintha családtag volna. Amikor áthozta a "Szabadság útjai" anyagait, csak annyit mondott: "Leó, a Titanic óta gondolkozom ezen az ikonikus novellán az '50-es évek amerikai idealizmusáról. Benne lennél, hogy együtt megcsináljuk?". Mikor átolvastam a forgatókönyvet, csak annyit bírtam mondani: „Király!”. Rengeteg veszekedés van a filmben, és ez tökéletes ellentétben állt azzal, ahogy mi Kate-tel jó barátok voltunk. Ismertük egymást már elég jól ahhoz, hogy kellően megbízhassunk a másikban, és tudjuk, hogyan hozzuk ki kettőnkből a legjobbat. Nagyszerű tapasztalattal szolgált.
Van olyan történelmi személyiség, akivel szívesen találkoznál?
Igen, leginkább egy Brachiosaurus-szal. De lehet egy Tyrannosaurus Rex is. (nevet)
Igaz is, az utóbbi későbbi példány volt.
De hiszen mondtam, hogy mindig is fiatalos voltam! (nevet)
Kit neveznél meg a legnagyobb hatású személynek eddigi életedből?
Szüleimet. Édesanyám tényleg mindent feláldozott értem. Nem jó anyagi körülmények között éltünk, és erre tessék, szegény megtudta, hogy a fia, az egy szem fiacskája pont színész szeretne lenni. Meghallgatások ezreire cipelt el, de közben folyton azt mondogatta: "Szólj, ha nem akarod, és abbahagyjuk, jó?" De én csak mondtam, "Nem, Anyu, menjünk tovább". Annak fényében pedig, amelyen ő keresztülment a háború óta, még inkább becsülöm és tisztelem.
Hogyan befolyásolta édesapád a komolyabb döntéseid?
Attól függ, az élet mely területéről volt szó. Igyekezett nem az átlagos filmek felé irányítani, hanem inkább a valódi mondandóval bírókban próbálhattam ki magam. Apám mellett felnőve folyamatosan művészek vettek körül, és persze nem csak színészek és filmesek, hanem képregény-grafikusok, költők, írók, ilyesmik. Mindez egyértelműen a hippi-korszakban történt, így igen élénk emlékeim vannak azokról a dolgokról, amelyek később befolyásolták döntéseimet. Apám békessége miatt mindig valami Buddha-szerű figurának maradt meg nekem. Azt mondogatta: "muszáj megtalálnod az életedben a nyugalmat, hogy képes legyél minden áldott nap felvenni a nadrágod". Ez inspirált, jöhetett bármilyen akadály az életben, és ezért a sokféleképpen rám hagyott szemléletmódért nagyon hálás vagyok mindkettejüknek.
Mik a félelmeid?
Félelmek? Rengeteg van, szóval nem is tudom, talán a cápák, űrlények, ... (nevet)
Globális felmelegedés?
Biztos, hogy egész nap itt akarsz ülni, amíg erről mesélek?
Jobban megfontolva, annyira nem.
(nevet)
Van, ami idegesít?
Igen, például, amikor harminc lettem, először nagyon idegesített. Szerintem igazából senki nem tudja, hogy mit várjon ettől a számtól, s amikor pedig odaérsz, és betöltötted, rájössz, hogy ez is csak egy szám, amit akár el is lehet felejteni. Szóval gyorsan el is felejtettem.
Tényleg?
Komolyan. Sokat tanakodtam róla, kb. 23 éves korom óta a harminc körül járt az eszem, de persze tizenévesként pedig a 20 miatt izgultam, most pedig már itt a következő, a 40. De amikor megtörténik, másnap reggel furcsa, lehet, káromkodok egyet, de felkelek, és ezzel el is felejtettem, és nem gondolok többé rá.
Mi, vagy ki köt ide?
A család és a barátok. Hollywood-ban születtem. Ha ezt mondom, sokan rögtön azt gondolják, biztosan beleszülettem a filmezésbe, pedig egyáltalán nem. Csak a város azonos, de a szórakoztatóiparról mindaddig halvány fogalmam sem volt, amíg el nem kezdtem meghallgatásokra járni 13 évesen. De alapvetően itt van a családom, a legtöbb barátom már jó pár éve. Ők pedig azért is fontosak, mert – tudom, ez is közhelyesen hangzik – ők mondják a szemembe először, ha valamit elszúrok, vagy rosszul csinálok. De a legnagyobb mázli mégiscsak az, hogy jófej szülőket kaptam a sorstól, akik támogatása a legtöbbet ér.
Mi az eddigi legnagyobb tanulságod?
Nem ejtőernyőzök többet. Nem ugrok ki repülőgépekből. Ezt igazán megértheti bárki (nevet) Pár barátom imádja, de én ki nem próbálnám még egyszer.
Nem érzed magad időnként elzárva a hírneved által?
Nyilván van egyfajta elszigeteltség, de a lázadó természetem háttérbe tudja szorítani a népszerűséget. Azt teszek és oda megyek, amit és ahová csak akarok. Persze van, hogy mások mondják meg, mikor mit kell tennem, de ezeknek célja van, amit inkább utálok, az a céltalan korlátozása az életemnek.
Például miben?
Vidámparkba menni, moziba járni, hátizsákkal idegen országba kirándulni, akármit.
Úgy tűnik, nagyjából ugyanaz a baráti köröd hosszú idők óta. Ragaszkodsz hozzájuk, vagy nyitott vagy az új kapcsolatokra is?
Ja igen, vannak új barátaim is (nevet). Szerintem nagyszerű dolog a régi barátság, különösen, mint a miénk: még kamaszkorunk előttről ismerjük egymást. Biztosan tudom róluk, hogy mindig őszinték lesznek hozzám, és ugyanúgy azok lesznek a jövőben is. Ismét egy közhely, de azt szokták mondani, hogy akinek nincsenek kapcsolatai az életben, mint például a barátok, vagy a család, az alól könnyen kifuthat az út, amin jár. És ahogy korábban már mondtam, véletlenül sem szeretnék panaszkodni, egy piszok mázlista vagyok.
Mit értékelsz a legtöbbre az életben?
A puszta tényt, hogy egyáltalán még élek.
Bizalmas srác vagy, nem?
Próbálok bizalmas lenni, amennyire csak lehet, amíg el nem jön az ideje, hogy már ne legyek az (nevet).
Mennyire különölnek el a filmbéli karaktereid a valós személyiségedtől?
Szerintem ez kötélen egyensúlyozás. Ha kívülről szemlélném magam, és ismernék valakit elég közelről ahhoz, hogy azt mondhassam, tényleg ismerem, akkor az biztosan befolyásolná a színészi alakításáról alkotott véleményem. Nagyjából ez a felfogásom a magánélet és a hihető szerepjátszás közötti kapcsolatról. Emiatt hagytam szünetet a Titanic-ot követően, mert idő kellett, hogy az emberek átcsoportosítsák a személyemet.
Megbántad valaha, hogy részt vettél a Titanic-ban?
Sose bánnám meg a Titanic-ot. Sokszor félreértik, mintha azt mondanám, bárcsak sose vettem volna részt benne. De abszolút nem erről van szó. Csak ez pont az az eset, amikor egy film már megszűnik film lenni, és népszerűsége már túlmegy bizonyos kulturális határokon. A világ legtávolabbi pontjain élő embereket kapcsolt össze pusztán azzal, hogy látták a filmet. Amikor a brazil esőerdőkben jártam, elképedve hallottam az ottani emberektől is a Titanic-ról. Azt hiszem, ezt az érzést életem végéig nem felejtem el.
Mindig a pillanatnak élsz?
Szerintem mindannyian a pillanatnak élünk. Vannak élvezetesebb dolgok, mint a többi.
Gondolom megkönnyebbülés számodra, hogy míg mások a partikkal vannak elfoglalva, addig te lazíthatsz?
(nevet)
Ezek szerint igen.
Lényegében igen, mivel az a kitüntetett figyelem, amellyel a Titanic után körülvettek, furcsa imádatnak tűnt, és nem értettem. De nem akarok panaszkodni róla, mert nagyon visszatetszőnek tartom, ha valaki erről panaszkodik.
Ha valaki a mosdóban odalép hozzád autogramot kérni, ugyanígy érzel?
Igen, nagyjából igen (nevet)
Általánosságban tekintve az életed, mit bántál meg eddig?
Az igazat megvallva, nem igazán foglalkozom a megbánás gondolatával. Nem szoktam azon búslakodni, ami már megtörtént, tényleg nem.
Általában ha jól mennek a dolgok az életben, előbb-utóbb elkezdünk a szőnyeg alólunk való kirántásától félni. Éreztél már így?
Persze, tudom, hogy pályafutásom egy nap nem fog már úgy menni, ahogy most, ez elkerülhetetlen. A legnagyszerűbb színészekkel és rendezőkkel ugyanez történik. Hegycsúcsok és hullámvölgyek köveik egymást, amire fel kell készülnünk. Én egész életemben arra készültem, hogy a színészkedéssel kötelezem el magam, de beláttam, jobb, ha felkészülök rá, hogy egy napon minden elkötelezettségem ellenére is kisebb szerepeket fogok alakítani alacsony-költségvetésű filmekben, de remélem, változatlan energiával és lelkesedéssel.
Mivel töltöd az időd az évi 1-2 filmed között?
Rengeteget utazom.
Egyedül?
Néha igen.
Ennyire elárasztanak az emberek körülötted?
Előfordul, igen.
Nem fest jó képet a gyermekszínészek megítélése Hollywoodban, mivel sokuk rossz irányba téved a sikertől. Neked hogyan sikerült elkerülni ezt?
Szerintem mindannyiunk életében megvan az a pont, amikor szándékosan lekormányozunk arról az útról, amiről tudjuk, hogy helyes. Mindenkivel előfordul, de nem mindegy, vissza tud-e kanyarodni utána a helyes útra, vagy nem? Úgy érzem, én vissza tudtam.
Egyik jóbarátod Tobey Maguire, akit szintén szupersztárként kezelnek. Mennyire nehéz Hollywood-ban igazán jó barátságokat ápolni?
Egyáltalán nem nehéz. Tizenhárom éves korom óta ismerem, mindig is jó cimborák voltunk. Nincs az a karrier, amely változtathatna ezen. Ő is, mint Kate Winslet, szinte már családtag nálam.
Tudnád részletezni, mit jelent számodra a barátsága?
Őszintén szólva, büszke vagyok rá. Egy meghallgatáson találkoztunk, ahol mindkettőnket kipróbáltak az „Ez a fiúk sorsá”-ban, az utolsó körben hárman maradtunk a szerepre, és megfogadtuk, hogy akármelyikünk is kapja a szerepet, hozzásegíti majd a másikat egy kisebb beugráshoz. Végül úgy alakult, hogy én kaptam a főszerepet, és persze bejuttattam Tobey-t egy mellékszerepre. Aztán együtt nőttünk fel ebben az iparban, ami szerencsére nem befolyásolta a kapcsolatunkat.
Szeretnél végre házas ember lenni gyerekekkel, és nyírni a füvet a kertvárosi házatok körül?
Simán, miért ne? (mosolyog)
Ha bárki megkérdezi, milyen az igazi Leonardo DiCaprio, mit válaszolnál neki?
Tényleg nem tudom. (nevet) A mindenit! Nem igazán vagyok jó a magamról való dumálásban, de ez ráadásul egy bonyolult kérdés. Talán úgy tudnám mégis összefoglalni, hogy nagyon érzelmes vagyok, aki sokat törődik a családjával ls barátaival, mivel sokat köszönhet nekik, de úgy érzi, csak keveset tehet értük.
Hogyan látod magad mondjuk húsz év múlva?
Húsz év múlva? Egyelőre megpróbálom tíz perc múlva elképzelni magam. (nevet)
