A Pusker lányok közötti testvéri kötelék megértéséhez elsőként a családpszichológia elméleti kérdéseibe enged betekintést. A testvérkapcsolat természeténél fogva sok konfliktussal, nagy érzelmi hullámzásokkal jár. Meg kell küzdeni az anya szeretetéért, az apa elfogadásáért, a szülők elismeréséért, a testvérsorban elfoglalt helyért. Bár biztonságot ad a másik jelenléte, véd- és dacszövetséget alkotnak, érzik egymás bánatát, örömeit, vágyait, ugyanúgy belefér ebbe az egymással folytatott harcba és kölcsönös elfogadásba a gyűlölet, az irigység a féltékenység, a féltés, a csodálat és a szeretet. Ám ezek az érzések nem egyformán jelennek meg az első és a másodszülött gyerekeknél.
Az első gyerek még tapasztalatlan szülőket kap, mégis övé az egész tér, az összes figyelem. Aztán jön a kistestvér, és ez a tér nemhogy feleződik, hanem egyszerűen – a csecsemő fizikai ellátása, a vele való szükséges törődés miatt – lényegesen több idő jut a kicsire, mint a nagyra, aki ráadásul megkapja a „te vagy a nagyobb” megtisztelő, de sok kötelességgel és kevés joggal járó pozíciót is. Nem hiába sorolják a traumák közé a testvérszületést. Ebben a korban természetes az irigység, a féltékenység, sőt mindez tovább fokozódhat, amikor a másfél-kétéves kicsi beletotyog a nagyobbik kedvenc játékaiba.
A gyenge traumák – mint a testvérszületés – az élet szükségszerű velejárói, és hatásuk az életkorral változik. A testvérek megvívják a maguk harcát a saját helyükért, szerepükért a családban, a világban. Ha ez sikerül, az ellenséges érzések csökkennek, és erősödik az összetartozás érzése, tudata.
Ágnes életébe viszont újabb, hosszan ható traumát hoz a sors. Hiszen meghal az első húga, az első Juli. Nem ismerjük a vele való kapcsolatát, hiszen hároméves, amikor megszületik és öt, amikor elveszíti, kevés konkrét emléke maradhatott. Talán rá is féltékeny volt, de a betegség elvitte, és nem „játszhatták le” a testvérek szokásos meccsét.
A családba beköltözött a szomorúság, ámde, mint a mesében, csoda történt, megfogant és megszületett az első Juli „hasonmása”, a második Juli, sőt, mintha az első szelleme is beleköltözött volna. Megjött az örömhozó. Csodájára is járnak, és jön természetesen az újabb féltékenység, irigység. Ágnes újra első gyerek lett.
- Őt mint kicsi aranyos, megcsodálták… én meg nagy vagyok (6-7 éves), nem vagyok egy nagy szám… Igen, féltékeny voltam… – meséli Ágnes erre az időszakra visszaemlékezve.
De hát szabad-e féltékenykedni, szabad-e rivalizálni, szabad-e legyőzni a másikat egy ilyen tragédia után?
- Csak nem leszek féltékeny a testvéremre… – mondja Ágnes.
A dokumentumfilmben szinte végig meghúzódik a háttérben ez a kérdés. Amikor nem tud hegedülni a keze miatt, amikor azt meséli, hogy a szülei ugyanúgy szerették őt, mint Julit, amikor a hegedűversenyen azt mondja, hogy Juli az utolsó, akit le kell győznie. És ott a magyarázat is, miért nem tudja:
- Attól félek, neki rövidebb az útja…
És abba már ő maga is belehalna, ha megismétlődne a húga elvesztése. Így inkább félti, kíséri, öltözteti, táplálja.
A hagyományosan felmerülő testvérkapcsolati problémákon túl még egy súlyos teher nyomasztja Ágnest, és akadályozza a testvérkapcsolat szokásos fejlődését. A titok, hogy volt egy másik Juli. Nem is tudom, hogyan tudta megtartani ezt a titkot kisgyerekként.
De Juli érezte a titkot, és rájött, hogy volt egy másik Juli, aki nincs eltemetve. Nincs, mert mielőtt a szülők el tudták volna hinni, hogy ez velük megtörténhetett, és el tudták volna engedni a második gyermeküket, megszületett ő pótlásként, kárpótlásként, örömhozóként és féltett kishúgként. Juli teszi a dolgát, kedves, sikeres és örömöt hoz, miközben bűntudata van, hogy miatta szenvedtek, miatta titkolóztak. Mintha átvenné a „másik Juli” okozta bánat terhét.
Az ő kérdése talán az lehet, hogy okozhatok-e szomorúságot, lehetek-e más, mint a másik Juli, felnőhetek-e?
Bár ez a veszteség egy szakmán belül két útra terelte volna a nővéreket, egy első- és egy másodhegedűsre, a film végén láthatjuk, hogy megtörténik a „láthatatlan húrok” lazítása, átkötése. Ágnes és Juli már nemcsak a meghalt testvérükön keresztül kapcsolódnak össze, hanem közvetlenül is. Egymás kezét csak akkor tudjuk elengedni, ha egymásét fogjuk. Ágnes Juli nélkül elmegy Velencébe, és gyönyörű nőként, belső hangjára figyelve első díjat szerez egy nemzetközi versenyen „Hercegnő lehet egy mesebeli palotában”, ami minden kislány vágya, de egy nővér ilyen nehéz gyász nélkül is csak rövid ideig vagy sohasem élheti ezt át.
- Kicsit visszataláltam… Jót tett az egómnak… Meg az önbizalmam… Én is érek valamit – ujjong a ruháját vasalva Ágnes.
Juli megszenvedi a nővére távozását, de talán épp ez kellett ahhoz, hogy kishúgból ő is gyönyörű, önmagáért és a saját vágyaiért megküzdő, erős nővé váljon, és harcba szálljon önmagával vagy épp a nővérével. Látszik az ereje, nem kell már félteni.
A két lány végül elindul a saját útján, egy-egy hegedűvel. És hogy miért éppen a komolyzene az ő útjuk? Mert egy zenész családba születtek, ehhez van adottságuk. Az anya támogatásával tovább viszik a sikeres zenész és zenetanár apa ambícióit, tapasztalatát, és talán azért is, mert a zene a család közös nyelve, amelynek segítségével kimondhatják a kimondhatatlant.
A film végén a lányok már elengedték meghalt testvérüket. Erejüket, tehetségüket, életrevalóságukat látva talán a szülők is el tudják engedni halálfélelmüket és másodszülött lányukat. A pszichológiai vélemény fogalmazása közben megjelent bennem egy kép, ahol Juli visszaadja a kis alvópokrócot, a szülők beleburkolják az urnát, és a család a végső nyughelyére teszi az első Julit, hogy ő is megpihenjen.
Dr. Balogh Klára
Mindennapi Pszichológia
